„A szabadság hiánya rosszabb, mint a halál” – írta búcsúüzenetében az ukrán matematikus, aki Moszkvában lett öngyilkos – 444.hu

Március 20-án Moszkvában öngyilkos lett Konsztantyin Olmezov, ukrán matematikus és költő. Olmezov Donyeckben született, 26 éves volt, pár évvel ezelőtt költözött Moszkvába, hogy a legnevesebb matematikai intézményben folytassa tanulmányait. Amikor Oroszország háborút indított Ukrajna ellen, megpróbált hazautazni, de az FSZB ügynökei elfogták. Kikérdezték, és 15 napon át fogva tartották. Miután szabadon engedték, Olmezov kilátástalannak ítélte meg a helyzetét, ezért úgy döntött, hogy véget vet életének. Halála előtt a Telegramján keresztül hosszú üzenetekben írta meg, hogy hogyan jutott erre a döntésre, szövege azóta Oroszországban és Ukrajnában is sokakhoz eljutott.

„Üdv! A nevem Konsztantyin Olmezov. Tiszta elmével és szilárd emlékezettel írom ezt a levelet, és ha olvasod, azt jelenti, hogy valószínűleg soha többé nem fogok írni”– Így kezdődött Olmezov több posztból álló sorozata a Telegram-csatornáján, és hasonló felütésű levelet küldött el több barátjának, kollégájának is. Üzeneteinek teljes angol nyelvű fordítását az n+1 oldal tette közzé.

Az Oroszországból kiszorított Meduza újságírója beszélt olyan matematikussal, aki megkapta a levelet. Szerinte Olmezov késleltetve küldte ki az üzeneteket, mert a levél megkapása után azonnal megpróbált vele kapcsolatba lépni, de kiderült, hogy hiába, a férfi már órák óta halott volt.

Olmezov Donyeckben született és nőtt fel, a helyi műszaki egyetemen tanult programozni. Közben költészettel és színjátszással is foglalkozott, egykori ismerőseinek visszaemlékezése előtt a háború 2014-es kezdete előtt élénk, színes kulturális élet folyt a városban. 2016-ban Kijevbe költözött, a matematika mellett megmaradt rajongása a színház iránt is, csatlakozott egy amatőr színjátszókörhöz, melynek főleg Donyeckből elmenekült tagjai voltak, és többek között A Mester és Margaritát is előadták.

2018-ban Moszkvába költözött. Barátait nem lepte meg a lépés, jóval erősebb műszaki egyetemek vannak az orosz fővárosban, és Olmezovot a kutatás és a művészet érdekelte mindig elsősorban, minden más csak másodlagos volt ezekhez képest. Búcsúüzeneteiben ír mind a három városról, ahol élete során élt:

„Nagyon szeretem Donyecket, de különös szeretettel. Hitvány gyermekkorom ellenére ez az a város, ahol megírtam az első számítógépes programomat, az első versemet, ahol először léptem színpadra, ahol először kaptam fizetést. Ez az a város, ahol minden apró pad, a parkok kanyargó ösvényei rímekkel telítődnek számomra, problémákkal, melyek megoldásán ott dolgoztam, nevekkel, arcokkal, kellemes és szörnyű eseményekkel. Minden ösvény minden sarkában.”

”Nagyon szeretem Kijevet – Ez az a város, ahol először kezdtem önálló életet, ahol először éltem át éhséget és magányt, ahol először szerettem igazán, ahol a legjobb verseimet írtam. Amíg ott éltem, volt egy időszak, amikor háromnaponta két verset írtam, többet, mint valaha. Minden híd a Ruszanivszki-csatorna felett, minden fa a Lisova metróállomás mögötti erdőben, minden pad a Győzelem parkban számomra a fájdalom és a szerelem egyedi formáival van átitatva.”

„Nagyon szeretem Moszkvát – Ez az a város, ahol először álltam a saját lábamra, ahol anyagilag függetlenné váltam, ahol az első és egyetlen tételemet bizonyítottam, ahol igazán és tényleg kezdtem hinni a saját képességeimben. Ahol ott van a Tsaritsyno! Mindkét fél iránt fájdalmat érzek ebben a háborúban, de látom a szememmel, hogy ki védi a saját földjét, és ki próbálja meg elfoglalni valaki másét.”

Olmezov 2018 áprilisában egy elismert orosz matematikusnál, Ilya Shkredovnál jelentkezett be tanácsért. Mint írta, additív kombinatorikával akar foglalkozni, és kérdezte, hogy hova kéne jelentkezzen. Az additív kombinatorika a kombinatorikus számelmélet gyorsan fejlődő, de még rengeteg talányt és megoldandó feladatot tartalmazó ága, ami rendre lenyűgözi a területtel foglalkozó matematikusokat. Erről beszélt a Meduzának Shkredov, és rajongással írt a témáról búcsúlevelében Olmezov is. Mint írta, úgy esett szerelembe az additív kombinatorika iránt, ahogy egy másik ember iránt szokás. Éjszakákat és nappalokat töltött a témával, de nem volt a legszorgalmasabb ebben a szerelemben, és szerinte tanulmányi eredményei is szerények voltak. Ami nem meglepő, teszi hozzá, hiszen a hagyományos szerelemmel kapcsolatos eredményei még rosszabbak voltak.

Olmezov végül Shkredov tanszékén szerezte meg a mesterdiplomáját, majd ott maradt kutatni is. Shkredov nagyon tehetségesnek írja le egykori tanítványát és kollégáját, aki a fiatal kora ellenére jóval érettebb ember benyomását keltette. Mint mesélte a lapnak, sokat dolgozott saját szakállára is, doktori disszertációnak is beillő tanulmányokat írt, és tanára módszertanát is továbbfejlesztette. Az elmúlt 1-2 évben azonban megakadt, nem jutott előrejutni a felmerülő problémák megoldásában. De Shkredov szerint ez is rendben volt, sok kutatóval előfordul, és közben azt tervezték, hogy közösen fognak írni egy könyvet az additív kombinatorikáról.

Aztán jött a háború

Három nappal az orosz invázió kezdete után, február 26-án Olmezov úgy döntött, hogy megpróbál átjutni Ukrajnába. Búcsúüzenetében azt írja, hogy átgondolatlan ötlet volt. „Nem bántam meg, csak azt, hogy nem tettem már meg 23-án, amikor már ugyanúgy minden okom meglett volna” – írja erről.

A Telegram-csatornájára feltöltött üzenetben azt írta, hogy azért akart elmenni, hogy megvédje a hazáját, azoktól, akik el akarják ragadni tőle. Akkor tartóztatták le, amikor a buszra akart felszállni Moszkvában. Olmezov úgy látja, hogy ő hibázott, a nagy szája keverte bajba, túl sok mindenkinek mesélt a tervéről. Amikor őrizetbe vették, úgy látta, hogy örökre megfosztották a szabadságától, és mindent elmondott az FSZB-nek arról, hogy szerinte mi történik valójában.

„Hülyeség volt, de nem tehettem mást. Ez volt az utolsó dolog, amivel eltalálhattam őket, és teljesen erőmből csaptam le rájuk. Még az is mulattatott, hogy mennyire tehetetlenek voltak, ahogy válaszolni próbáltak, milyen ártatlanul néztek ki, ahogy a legdurvább propagandakliséket ismételgették álnokul” – írta Olmezov, aki utána egy cellába került, ahol semmi másra nem tudott gondolni, csak a halálra. Legalább hét különféle módon próbált véget vetni az életének.

„Számomra a szabadság hiánya rosszabb, mint a halál. Egész életemben arra törekedtem, hogy mindenben szabadon választhassak – az ételek, a szakmám, a lakóhelyem, a kézmosáshoz használt szappan típusa és a pártválasztás terén. Mindig csak olyan ételt ettem, ami nekem ízlett, és ha erre nem volt lehetőségem, akkor inkább éhen maradtam” – írta erről.

És búcsúüzenete szerint a szabadság hiánya ellen csak kétféle eszközzel lehet küzdeni: elmozdulással vagy elutasítással. Az elmozdulás szerinte az, ha azután, hogy egész életedben szabadon dönthettél, amikor bezárnák, elkezded megválogatni, hogy melyik könyveket olvasd a börtönben. De Olmezov maga úgy érezte, hogy csak az elutasítással tudott küzdeni a szabadság hiánya ellen, hogy megtagadja, hogy ebben a hiányos állapotban maradjon. „Ha nem választhatom meg, hogyan és hol akarok élni, akkor inkább egyszerűen nem akarok élni”

Két nappal elfogása után 15 napra ítélték, mivel a vád szerint megzavarta a közrendet, amikor a buszon ellenállt a letartóztatásának.

Shkredov kevéssel később értesült kollégája letartóztatásáról, de hiába kezdték el a tanszéken hívogatni a büntetés-végrehajtási intézeteket, sehol nem találták. Végül 15 nappal később szabadult Olmezov, amikor már látszott, hogy Putyin nem fogja pár nap alatt bevenni Ukrajnát, hanem elhúzódó, pusztító konfliktusra lehet számítani. Shkredov közben elkezdett külföldi tanszékeken keresni helyet Olmezovnak, és sikerült is szereznie számára egy meghívást az Ausztrál Tudományos Akadémiától.

Shkredov elmondása szerint Olmezov végül belátta, hogy a legjobb tényleg az lesz, ha elmegy, és beleegyezett az útba. Az ausztrálok segítettek a papírmunkával, és még pénzt is küldtek neki, hogy eljuthasson Törökországba, és onnan tovább Ausztráliába. A fiatal ukrán matematikus volt kollégája szerint nagyon félt a határellenőrzéstől, a többiek pedig próbálták megnyugtatni, hogy mások is kijutottak már az országból, azután is, hogy szabálysértésért voltak letartóztatva.

Március 19-én beszéltek utoljára, Olmezov az út miatt izgult, és intézte a repülőjegyét. Barátai szereztek számára egy ügyvédet is, akinek az lett volna a dolga, hogy a reptérre menjen, ha bármi fennakadás van. Március 20-a este indult volna a gépe Törökországba, de Olmezov akkor már több órája halott volt.

Búcsúüzenetében azt írja, rendkívül hálás azoknak, akik segíteni akartak neki abban, hogy kijusson, de túlságosan fél attól, hogy börtönbe kerül, ezúttal ténylegesen. Majd azzal folytatja, hogy csalódott az egyes emberekben, és az emberiség egészében is.

„Amikor a 21. században, az éjszaka közepén egy hadsereg megtámad egy idegen országot, amely nem jelent rá semmilyen veszélyt, és minden katona érti, hogy mit csinál, de úgy tesz, mintha nem értené. Amikor egy kormánytisztviselő azt mondja: »Nem mi támadtunk«, és az újságírók felhangosítják ezt, és minden újságíró érti, hogy ez hazugság, de úgy tesz, mintha nem értené. Amikor emberek milliói látják és értik, hogy amit tesznek, az a lelkiismeretükön és a történelmükön fog száradni, de úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne hozzá. Amikor a feketét fehérnek és a lágyat keserűnek nevezik, és nem konspiratív suttogással vagy kikacsintó iróniával, hanem látszólag szívből (…) Amikor a világ komolyan fontolóra veszi annak a lehetőségét, amit hetvenöt éve próbált megelőzni, de nem gondolkodott a megelőzés új modelljein. Amikor az erő ismét azt állítja magáról, hogy az igazság fő forrása, az árulás és a képmutatás pedig a béke fő forrása.”