Bod Péter Ákos: pillanatkép a gödör pereméről – Portfolio

A koronavírus-járvány újabb, esetünkben negyedik hulláma ugyanakkor már nagy valószínűséggel a megelőző kettőnél jóval kisebb fatalitással jár, és az egészségügyi rendszert nem terheli meg mértéktelenül. A kutatóintézetek, a hitelminősítőintézmények gazdasági előrejelzései, a kormányzati tervek ilyen mértékelten optimista járványügyi előfeltevésre épülnek a magyar esetben is, ugyanúgy, mint a teljes európai gazdaságra vonatkozóan. Magyarország a védőoltások tekintetében a világátlaghoz képest jól áll, noha a jelenlegi európai átlagtól már elmaradunk az oltások arányszámát tekintve, a lakosság tényleges immunizáltságáról pedig csak becslések lehetnek, különös tekintettel a többféle beadott vakcina eltérő hatásosságára. A járványtesztelési és nyomkövetési képességünk pedig mindeddig gyengének bizonyult. Sajnálatos módon a szomszédos országokban jóval az európai átlag alatti az átoltottság, így a térségi hatás nem szól mellettünk.

A gazdasági pálya alakulásával foglalkozó elemzések mind a helyreállítási-növekedési szakasz folytatódását vázolják, de jelentősen eltérő jellemzőkkel.

Ez azonban nem meglepő, hiszen a válság előtti output-szint elérése csupán statisztikai fogalom, amelyet úgy értelmezhetünk, hogy a nemzetgazdaság egésze  – az adatok egy köre alapján –  visszakerült annak a gödörnek a peremére, amelybe másféle éve belezuhant. Ám hogyan tovább innen? Ez a kérdés okkal foglalkoztatja a cégvezetőt, a kormányzati döntéshozót, a családüzem menedzserét. A korábbi trendek ugyanis megtörtek vagy meggyengültek, komoly szerkezeti változások mentek végbe mind a kínálati, mind a keresleti oldalon, átmenetileg vagy tartósan módosultak a társadalmi értékek és érzések, új szervezeti megoldások és üzleti modellek tűntek fel és terjedtek el – ezek következtében valójában most is csaknem akkora bizonytalanság övezi az üzleti, gazdasági kilátásokat, mint a megelőző másfél évben.   

A bizonytalanságoknak a megítélése, súlyozása, „beárazása” szükségszerűen szubjektív. E helyen is csak ilyen lehet annak latolgatása, hogy vajon milyen állapotban van ma a magyar gazdaság, és milyenek a kilátásai 2021 őszén, e gyors fordulatokkal teli időszakot követően.

Az eddig közzétett makrogazdasági adatokról, azok értelmezéséről rengeteg szó esett, de talán sosem illette ilyen sok kommentár magukat a statisztikákat. Az ennyire gyors és mély változások idején a szokásos módszerek és nomenklatúra szerint gyűjtött és publikált adatok megbízhatósága gyengül, társadalmi elfogadottságuk romlik. Ezt láttuk itthon főként az árak, az átlagbérek mutatóinál: személyes érzékelésünk különösen eltér a publikált mutatóktól. De maga a GDP is olyan adat, amely még „békeidőben” is sok tisztításon, módosuláson megy át, amíg bekerül a gazdaságtörténeti idősorokba (amelyek akkor már keveseket izgatnak), most különösen ki van téve a pontatlan deflálásból, a vállalati transzferárakból, a készletek ingadozásából és árazásából, és még ki tudja, milyen más számbavételi nehézségekből fakadó bizonytalanságoknak.   

Nemcsak az adatminőség miatt nehéz tisztán látni: a hirtelen szerkezeti átrendeződések idején az aggregált adatok értelmezését nehezíti, hogy a középérték mögött roppant széttartó folyamatok is meghúzódhatnak, például területi, szakmai vagy kor szerinti vonatkozásban. Az Egyesült Államok viszonyairól rendelkezésre álló rengeteg gazdasági, mobilitási, járványügyi adat kontrasztként tudatosítja az emberben, hogy milyen kevés friss ismeretünk van a magyar társadalom térségi rétegződéséről. Amikor előkerülnek oltottsági adatok vagy a hitelmoratóriumban való bennmaradás (bennragadás) területi rátái, némi fény esik a magyar társadalom térbeli és egyéb töredezettségére. Ez tény volt a járványidők előtt is, de a helyzeten minden bizonnyal rontott az elmúlt másfél év.

A magyar gazdaság állapotáról, a sok vonatkozásban új technológiai, keresleti, szervezeti viszonyokhoz való alkalmazkodási képességéről szólva tehát minden állítás mögé oda kell tenni azt a kérdést, hogy a sokrétű – és sajnos lényeges vonatkozásokban fragmentált – magyar társadalom különféle szereplőit, rétegeit vajon milyen módon és mértékben érinti az adott ügy.

Itt van az a kézenfekvő kérdés, hogy egy esetleges újabb hatósági mozgáskorlátozásra miként reagálnának majd a gazdasági szereplők, és egy ilyen epizódnak mekkora hatása lenne az értéktermelő folyamatokra, a nemzeti jövedelemre. Sok forrásból származó ismeretek szerint a nagyvállalatok, főként a nemzetközi hálózatba bekötöttek mára kialakították és bejáratták a home office és a munkahelyi jelenlét összekapcsolt, hibrid munkarendjét azokban a munkakörökben, amelyek eleve nem követelik meg a fizikai ottlétet. Az ilyen cégeknél egy esetleges átállás üzleti költsége csekély, a termelékenységet nem determinálja.

Ugyanakkor az állami intézmények eleve merevebbek, és a korábbi döntéscentralizálási trendek miatt valószínűleg sokkal nehezebben, nagyobb output-veszteséggel képesek reagálni egy esetleges lezárásra.

Sajnos, e vonatkozásban elég vegyes a kis- és közepes vállalkozások köre is, és nem annyira az információtechnikai ellátottsági hiányosságok miatt, mint inkább a közvetlen vezetői, tulajdonosi kontrolhoz ragaszkodó beállítottság okán. Egy esetleges hatósági szigorítás a KKV-körben jóval nagyobb fennakadást – és növekedési veszteséget – okozna, mint a nagyvállalati szektorban.

Hasonlóan nem szimmetrikus az a sokk, amelyet a különös munkaerőhiány okoz, amely egyébként nem magyar jelenség. Különös, hiszen ha egy gazdaság most ér fel a „gödör peremére”, vagyis az elmúlt két évben az átlagos gazdasági növekedési rátája nulla körüli vagy csak fél százalékokban mérhető, nem kellene (még) e termelési tényezőnek ennyire szűkössé válnia. Az elég jól látszik a nemzetközi adatokból, hogy nem a megnövelt munkanélküliségi támogatás vagy családi jövedelemtranszfer elkényelmesítő hatása áll a jelenség mögött. Nálunk pedig eleve kiesik ez a gyanú, hiszen

a magyar válságkezelés igen nagyvonalú volt és maradt a vállalati beruházások, az állami projektek költségvetési támogatásában, de szűkmarkúnak bizonyult a munkanélküliek megsegítésében.

A rekordrövid álláskeresési támogatási rendszerből kikerülők egy része inaktív lett vagy nem regisztrált jövedelmi formákat talált; az életben maradáshoz ez elég, ám kérdéses, hogy egy elvileg gyors utolérési szakaszba kerülő, évesített ütemet tekintve öt-hét százalékkal növekvő gazdaságban az érintettek visszakerülnének-e az intézményes munkaerőpiacra, ráadásul képességeiknek, adottságaiknak megfelelő módon, azaz termelékenyen.

2021 őszének üzleti viszonyait tovább bonyolítja a nyugat-európai konjunktúra miénkhez hasonlító kibontakozása, amelynek következtében a képzett vagy ágazati okokból  kurrens magyar munkaerő iránt ismét megnő a külső kereslet. A hazai bérszint valóban jelentős nominális megemelkedése elvileg fékezhetné a magyarok kiáramlását, ám a válság előtti időhöz képest bekövetkező forintdevalváció és a nyugati bérszint időközben végbemenő emelkedése nem gyengíti a kinti munkavállalás közvetlen anyagi ösztönzőit (ezen a helyzeten az elmúlt napok forint-visszaerősödése sem változtatott sokat).

A magyar bérek persze elvileg mehetnek még feljebb; a vállalatok további munkaerőköltség-növelő képessége azonban nyilván nem egyforma.

Az eleve jobban fizető nagyvállalati kör („multik”) a további bértarifa-emelést a legtöbb esetben gond nélkül elviselnék, míg a KKV-szektor a maga nagyobb közvetlen bérhányadával egyáltalán nincs könnyű helyzetben a képzett munkaerőért folyó bérversenyben. A vendégmunkások toborzása és a korábbinál kiterjedtebb magyarországi alkalmazása (amelynek szintén számos jele van) megint könnyebben megy a nagyvállalati körben, mint a KKV-szektorban.    

Az üzleti élet újfajta folyamataira kihat az állam is a maga gazdaságpolitikai eszközeivel, ám a hatások késve és részlegesen érvényesülnek, még változatlan külső viszonyok mellett feltételezése mellett is. A bérköltségek növekedése a mostani inflációs nyomás komoly tényezője: a jegybanki kamatok emelése – noha logikus, ajánlott intézkedés – a relatív munkaerőhiány miatti költségoldali nyomáson érdemben nem segít. Az alapkamatemelések csak korlátozott mértékben és időbeli késéssel kerülnek be a kereskedelmi bankok üzleti hitelezésébe; a már futó fejlesztéseket érdemben nem érinti a monetáris szigorítás. Ráadásul ugyanez a jegybank folytatja a vállalati kötvényvásárlási programját. Az alapkamat emelése leginkább és legközvetlenebbül a lakossági ügyfelek egy amúgy is sérülékeny részét érinti, miközben a jó banki kapcsolattal bíró vállalati kör továbbra is kedvezményezett helyzetben költhet.

Így tehát sem a munkapiaci feszültség érdemi enyhülését, sem a termelőiár-növekedés visszaesését kár remélni az eddigi kamatlépésektől.

Határozott inflációmérséklés addig nem várható, amíg az aggregált kereslet növekedésének a költségvetési és monetáris politika összehangolt szigorítása („megszorítás”) nem vet gátat. Ennek nincs semmi esélye a választások előtt. Most előjele sincs: költségvetési prudencia nem érvényesül, sőt a pénzügyminiszter kiállt az expanzív költségvetési politika folytatása mellett. Ez az, ami érdessé tette a Pénzügyminisztérium és az MNB vezetői közötti  kommunikációt – miközben az utóbbi intézmény is késve és félszívvel keményít a kondíciókon.

A kamatemelés mindeddig inkább a korábbi forintgyengülési folyamat megállítására és kismértékű korrigálására lett elég, és ez kellett is, tekintettel az infláció külső komponensének jelentőségére.

A kínai gazdaságról és a világkonjunktúráról szóló gyorsan változó prognózisok nem adnak sok támpontot a számunkra fontos külső árviszonyok előrejelzéséhez, de sokasodnak a felfele mutató kockázatok a nyersanyagok, alkatrészek, logisztikai szolgáltatások árait illetően. További jelentős forintgyengülés hatványozottan jelenne meg a nagykereskedelmi, ipari árakban, és a bértételekkel együtt még erőteljesebb költségoldali inflációs nyomást fejtene ki.

Mégis kétséges, hogy további alapkamatemelések ténylegesen visszaerősítenék-e a forintárfolyamot – miközben roppant kellemetlenül érintik azokat, akik nem hosszútávra rögzített alacsony kamatú hiteleket vettek fel. A forint iránti tartós kereslet ellen hat ugyanis a magyar gazdaság külső pozíciója fenntarthatóságának a kérdése. Ez jelenleg még nem izgalmas ügy; a hitelminősítők nem nyúltak a besoroláshoz a járvány alatt. Az államadósságunk valóban nem feltűnő európai összevetésben, és az államkötvények nagyobb része hazai kezekben van. De azért már így is túl nagy a 75-80 százalékos GDP-arányos állomány a mi kockázati csoportunk (BBB) átlagához mérve, és az EU-intézményekkel folyó vita még inkább ráirányíthatja a figyelmet a nagy 2020-2022-es költségvetési expanzióra.

A legnagyobb ismeretlen azonban a társadalom („társadalmak”). A jövedelmi, megtakarítási mutatók átlaga rendben levőnek látszik, de rengeteg családnak nincs semmilyen megtakarítása. Nagyon eltérő helyzetben várják a különféle társadalmi rétegek, térségek, szakmák a válság végét (de vajon lesz-e vége a régi értelemben?), vagy inkább az új szakasz harmadik esztendejét.

A munkanélküliség rátánk szinte túl szép; ám sokan vannak törékeny munkakörökben, nem teljes állásban, instabil munkaadónál.

Bizonyos kistérségek elnéptelenedése, az egészségügyi és oktatási alapintézmények eltűnése eddig is aggasztó folyamat volt, de az eddigi leállások hirtelen exponálták az ország területi töredezettségét, a sokat emlegetett felzárkózás elmaradását.  

Természetesen nem eszköztelen az állam. A kitekintés során azonban arra is fény esett, hogy az állami gazdaságpolitika alapeszközeinek (költségvetési politika, monetáris politika, konvergencia-politika) hatásossága mostanra elkezdett erodálódni. A társadalmi alkalmazkodás, a  modernizációs képesség nagy tesztje lesz a válság harmadik esztendeje.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images