[Teszt] Sniper Elite 5 – Gamer365

A tizenhét év alatt Fairburne megjárta Berlint, lövöldözött Észak-Afrikában és Itáliában, most pedig Franciaországba látogat – vagyis Karl barátunk lassan annyi titkos hadművelet sikeréért tehető felelőssé, mint Sam Fisher. A Halász Samu párhuzam nem véletlen, a harmadik résztől ugyanis a Sniper Elite csendben újraértelmezte magát mesterlövészes játékból kifejezetten nagy, és (részben) nyitott pályákkal operáló lopakodós akciójátékká – ha a harmadik rész ennek az útnak az elejét jelentette, az ötödik felvonás már a sokadik kilométerkőnél tart.

Ami nem jelenti azt, hogy a távcsöves puskát nem fogod használni az ötödik részben – fogod, nagyon is, ha úgy tartja úri kedved (valószínűleg) az egész játék végigtolható úgy, hogy a puskán (és a késeden) kívül nem használsz semmi mást. A ötödik epizód sokkal inkább a lehetőségek játéka: támadhatsz távolról, osonkodhatsz közelről, szúrhatsz késsel, lőhetsz fejest pisztollyal, sőt, ha a szükség (vagy a vérszomjad) úgy hozza, előkerülhet a jó öreg SMG is némi rambózás céljából. Utóbbi azért erősen feltételes mód, mert egy ilyen típusú játékban egyrészt nem elegáns, másrészt egy komolyabb riasztásnál általában a nyakadra rántod a fél pályát, aminek az esetek döntő többségében csúnya (mármint: részedről csúnya) vége lesz. Szerencsére az ötödik rész továbbra is példás gyakorisággal tud autosavelni, ezt a segítséget igénybe véve annyira nem fájdalmas a halál.

Apropó, halál: az SP5 sztorija, karakterei és párbeszédei továbbra is haláliak. Mármint: halálian semmilyenek és unalmasak, szegény Karl maga a megtestesült karizma-vákum, a köré dobált szereplők pedig kínosan üres dialógokat adnak elő rossz színészek tolmácsolásban. Tulajdonképpen nincs ezzel semmi baj, a Sniper Elite mindig is ilyen volt, a Rebellion láthatóan (gyenge) kifogásnak használja a sztorit és a karaktereket arra, hogy Karl újra és újra nácikra lövöldözhessen.

Maga a konkrét játékmenet nagyon (naaagyooon) hasonlít a negyedik részre, csak minden (valamennyivel) szebb, több és nagyobb. A pályák nagyok, és továbbra is kvázi nyitottak, ami azt jelenti, hogy a térképre pillantva, minden instant bejárhatónak tűnik, a gyakorlatban azonban határozottan korlátos a haladásod, a nagy pálya kisebb területekre van szabdalva, néha zavaróan mesterséges akadályokkal – hogy van az, hogy a (most már) mindenféle indákon is ügyesen mászó Karl nem tud átugrani egy egyméteres kőfalat?

Amiből lényegesen többet kapunk: a pályákon elhelyezett feladatok mennyisége. A fő objektívák itt tényleg csak a cseresznyét jelentik a habostorta tetején, mellékküldetéseket kaphatunk már az elején, és fedezhetünk fel továbbiakat misszió közepén, többféle rejtett tárgyra vadászhatunk (amik aztán adott esetben további feladatokhoz vezethetnek). A Sniper Elite 5 kilenc pályája első blikkre nem tűnik soknak, pedig az: egy-egy pályán simán órákat lehet eltölteni, annyi a teendő – és mivel a percről-percre gameplay élvezetes, ezeket soha nem érzed a nyakadba akasztott tehernek.

A fegyver-fejlesztés alaposat fejlődött a negyedik epizód (meglehetősen egyszerű) lehetőségeihez képest. A pályákon elszór munkapadokon állhatunk neki fegyvert módosítgatni, és nem csak a puskánkról van szó, a komplett arzenálunkhoz hozzányúlhatunk. Méghozzá alaposan, nincs olyan (fontos) része a fegyvereidnek, amit ne cserélhetnél le – komolyan eltérő variációkat lehet így létrehozni, és tényleg a játéksítusodhoz alakíthatod a fegyvereidet. Itt érdemes megjegyezni, hogy az ötödik rész másként kezeli a fegyverek zajszintjét, mint korábban. A hangtompító felszerlése a hasonló játékokban általában azt jelenti, hogy onnantól te vagy Csendes Csabi – de nem itt, a különféle fegyverek (és a tompítók is) különböző zaj-profillal rendelkeznek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy látod, hogy meddig hallatszik el a hangjuk. Ez, a megszokott külső hang-maszkolással, és az opcionális szubszonikus lövedékekkel kombinálva tovább mélyíti a taktikai lehetőségeket.

Vizuális szempontból a Sniper Elite 5 rendben van, de semmi különös, tipikus cross-gen játékot kapunk, nem őt fogod mutogatni a haveroknak „megérte ám PlayStation 5-öt és / vagy Xbox Series X-et venni!” felkiáltással. A játék sztárja ezen a területen még mindig a második részben debütáló röntgen gyilok-kamera, ami továbbra is szadisztikus élvezeteket kínál, és ezúttal nem csak a puskalövések, hanem a pisztoly (bocsánat: maroklőfegyver) és az SMG találatok is előhozhatják. Szubjektív vélemény: a negyedik rész hasonló opciója nekem jobban tetszett, letisztultabb volt, itt zavaróan sok a vér, eltakarja a lényeget: a gyönyörűséges szerv- és csonttrancsírt…. izé, a bónusz anatómia-leckét, természetesen, aminek a kíméletlen erőszak csak fájdalmasan szükséges velejárója.

Végül pedig ott a multiplayer, ami egy részről hozza a kötelező (Survival, Co-op, és többféle alap PvP mód), másrészről pedig ott az Axis Invasion Mode, ami csodálatos. Azt nyújtja, amit a neve is sejtet: betámadhatod egy játékos SP kampányát (ha engedélyezi, persze), és egymásra fogtok vadászni. Az eredmény: ajakharapdálósan izgalmas macska-egér játék, melynek hangulata erősen idézi Jean-Jacques Annaud háborús klasszikusát, az Ellenség a kapuknál-t. Mindenképpen próbáld ki, az ötödik rész újdonságainak tán legjobbja.

A Sniper Elite 5 nem sokat újít, és pláne: nem keveri újra a formulát, de amit tesz vele, azt tisztességgel, és kellő alapossággal teszi. Ha csak most ismerkedsz a szériával, bátran kezd ezzel, a sztori sosem számított, játékmenet és tartalom szempontjából pedig az ötödik rész adja (eddig) a legtöbbet.