Még mindig tagadja az egykori NDK dopping-gépezetének szörnyűségeit a hatszoros olimpiai bajnok úszó – Origo

Valahányszor meglátom a képernyőn a német közszolgálati televízió, a ZDF sportműsoraiban (ahol a sportfőszerkesztő helyettese), nem tudok szabadulni a gondolattól: Kristin Otto hazudós és nem sportszerű ember, pedig az élsport gerincet is adhatott volna neki. Kristin Otto nem lenne kevesebb, sőt, ha egyszer hamut szórna a fejére és beismerné ifjúkori vétkét, még az óriások közé is emelkedhetne. Újra. A csalás abban az időben államforma volt az NDK-ban. Nehéz elhinni, hogy sohasem fordult meg a fejében, hogy ugyan miért kap minden nap az edzőjétől olyan kék pirulát és miért szúrnak a fenekébe injekciós tűt, amitől majdnem olyan lesz, mint egy fiú? Minden tekintetben.

Ma már pontosan tudni, hogy Kristin Otto csak egyike volt annak a mintegy tizenkétezer NDK-beli fiatalnak, akit a Manfred Ewald vezette sportminisztérium meg a Német Szocialista Egységpárt korifeusai központi határozattal gyilkolászott. Igen, gyilkosság volt ez – részletre. Más szavakkal: élet- és lélek elleni bűncselekmény. Futószalagon. Egyeseket fizikailag nyomorítottak meg, másokat öngyilkosságba kergettek, ismét másoknak elvették a gyerekkorát, de legalább olimpikonokat faragtak belőlük. Hogy miért történt ez? Talán Kristin Otto sem gondolta mindezt végig. Hát most elmondom, mert a keletnémet történetírás biztosan nem így rögzítette, és Otto Lipcsében nem így tanulta az újságíró iskolában.

A második világháború után a rettenetesen kettészakított Németország egyik fele, Német Demokratikus Köztársaság néven kezdett létezni. Mi, magyarok NDK-t mondtunk, ők ott DDR-t. Ezt az új államot az ismeretlen zászlójával és benne a furcsa, szocreál címerrel nem nagyon akarta elismerni a világ. A himnusz is elég idegen volt, a költő-miniszter, Johannes R. Becher írta a szövegét: „Auferstanden.. – feltámadtunk a romokból és a jövőbe nézünk.” Nagyon szokatlan és idegen volt ez az egész, ráadásul mindenki tudta Európában, hogy ez a mesterséges állam a Szovjetunió érdekövezete, a fővárosban, (Kelet)Berlinben pedig zónája van az oroszoknak.

A politikusaik és a diplomatáik azon erőlködtek, hogy megismertessék és elfogadtassák az NDK-t, de nagyon nehezen ment a dolog. Ekkor jött az ötlet – talán a párt Központi Bizottságától –, hogy a sportsikerek kitűnő reklámot jelentenének. Nosza, erőltetett menetben termeljünk világverő sportolókat, akiknek mindenütt felvonják a körzős-kalapácsos zászlót és eljátsszák a Becher-himnuszt. És ami a diplomatáknak nem sikerült a zöld asztalnál, azt megoldották a kék-melegítős sportolók a zöld gyepen meg az uszodákban. Így lett Kristin Otto is a „demokratikus” NDK követe. Nem azért támogatták és ajnározták, mert szerették, hanem azért, mert jól szolgált a rendszernek. Hasznos volt számukra, miközben egy ördögien szervezett dopping-szisztéma részese lett. Még kislány volt, amikor tudta nélkül behúztak a szép, új (dopping)világba, hogy ő is írjon egy fejezetet a mérgezett sporthistóriába.

Emlékeztetőül idézzünk most fel egy nagyszerűen hangzó névsort, csak párat a nagy kínálatból: Marita Koch, Heike Drechsler, Katrin Krabbe, Udo Beyer, Marlies Göhr, – világrekorder, olimpiai bajnok atléták, de Otto vizi-pályatársainak neve is nagyon jól cseng a sportbarátok fülében. Kornelia Ender, Roland Matthes, Petra Schneider és még sokan mások. A felsorolásban persze először Otto nevét kellene említeni, mert minden dicsőségtáblán Kristin Otto állt az első helyen, egyetlen olimpián (1988) szerzett 6 aranyérme miatt. Az itt megnevezhető olimpikonok mindegyikét egy képzeletbeli fekete fonal köti össze: dicsőséges pályájukon volt egy állandó, becstelen kísérőjük – a koksz. Nálunk ez az ajzószerek, a tiltott teljesítményfokozók álneve volt. Könnyű volt megjegyezni és kimondani a bonyolult vegykonyhai képletek helyett.

A felsorolt (és fel nem sorolt) sportolók olimpiai és világbajnoki érmek gazdái voltak valamennyien, és közülük mindenki bevallotta, hogy bizony folyamatosan csaltak, tesztoszteronnal, Klenbuterollal, Erithropoetinnel, röviden EPO-val, Turinabol szteroiddal, magaslaton levett saját-vér infúzióval. Egybehangzóan állították, hogy ezeknek a szereknek a bevetésével érték el sikereiket. Kivéve Kristin Ottót. Ő váltig azt ismételte, miközben már maga is elhitte, hogy abszolút „tiszta” volt. Kínos az egészben,hogy Otto közvetlen csapattársai, a váltó tagjai – Daniela Hunger, Katrin Meissner, és Heike Friedrich – eskü alatt vallották a bíróságon, hogy Kristin Otto ugyanúgy doppingolt, mint ők. 1999-ben az egyik ilyen tárgyaláson Otto edzőjét, Stefan Hetzert, valamint a volt csapatorvost, Horst Tauscht jogerősen el is ítélte a bíróság a gondjaikra bízott sportolók ajzószerekkel történt veszélyeztetése vádjával. A büntetést tudomásul vették, nem föllebbeztek. Vajon Kristin Otto lett volna az egyetlen, aki kimaradt az áldásból? Jóhiszeműen szeretném hinni, hogy abban a környezetben és szituációban a hatszoros olimpiai bajnokot valóban nem mérgezték. Hogy távol tudta magát tartani magad a kényszer-dopping-rendszertől. Csak hát, a kétely, a titkos métely nem engedi, hogy kalapot emeljünk eme erkölcsi szilárdság előtt.

Kristin Otto minden idők, de legalábbis az eddig eltelt évtizedek legsikeresebb német úszója volt. A 6 olimpiai aranya mellet van 7 világbajnoki címe is. 5 világcsúcs kötődött a nevéhez. Otto úszódresszben történt búcsúfellépése – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – 1989-ben volt a bonni Európa bajnokságon, ahol két aranyéremmel köszönt el a versenymedencéktől. Csapattársnői állítják, hogy hirtelen és váratlan volt Otto visszavonulásának bejelentése, mert aznap délelőtt még szó sem volt ilyesmiről, aztán befutott a labor eredménye és a szövetség emberei alig tudták elsikálni, hogy a tesztoszteron-szintje magasabb volt egy férfiénál.

Nehéz elhinni, hogy Kristin Otto fejében a gyanú árnyéka sem suhant át azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik a lelkére kötötték, hogy senkinek se beszéljen a kék tablettákról meg a szurikról! A maffiák alapszabálya az omertá. Aki fecseg, vagy netán „énekel”, azaz „köp” a zsaruknak, az az életét kockáztatja. Kristin Otto kegyenc volt, megvédték az eredményei, de ezt nem mindenki élte meg így. Vajon mennyire kísérte figyelemmel a másik NDK-s csodaúszó, Kornelia Ender sorsának alakulását? Az övé is sötét történet, kevésbé pompás végkifejlettel, pedig három év alatt 32(!) világcsúcsot állított föl. Mint később mesélte, 1972-ben a müncheni olimpián,13 évesen, nem a sok tejbegríztől lett ezüstérmes 200 vegyesen. Endert 1977-ben kizárták a válogatottból, mert öntudatra ébredt és megtagadta az engedelmességet, amikor újabb teljesítményfokozó szert akartak belediktálni. Az ő esetében a fő vétkest, dr. Lothar Kipkét csak húsz évvel később idézték a bíróság elé, ahol csupán két év börtönt szabtak ki rá, de azt is felfüggesztette az érzékenyített döntéshozó. Haja szála se görbült, miközben a FINA (Nemzetközi Úszó Szövetség) orvosi bizottságának tagja maradt.

Ebben a persorozatban 20, volt NDK-s edzőt meszeltek el a gyerekek testi épségének kockáztatásáért, mert beismerő vallomást tettek. A veszélyeztetők közül csak néhányat tiltottak el az edzői tevékenységtől az újraegyesítés után, egyesek viszont 1990-től a közös olimpiai csapat mellett kaptak pozíciót és törölték minden priuszukat. Jól fizető bűnbánat volt ez, aztán legtöbbjüket újra rászabadították a társdalomra, hiszen jó szakemberek,csak a morállal álltak hadilábon. Egy kicsit.

Kornelia Ender 1988-ban, másodszori nekifutással nyugatra szökött. Első kísérletét az édesapja hiúsította meg a hatóságok előzetes értesítésével. A családon belüli besúgó rendszer hibátlanul működött. Az állambiztonsági szervek informátorai úgy jártak a tartótisztjeikhez, mint valami gyóntatószékbe. Kornéliának végül aztán mégis sikerült megpattannia, Nyugat-Németországban hamar talpra állt és nem tett lakatot a szájára. Gyógytornász lett. 2013-ban „Sprint a szabadságba” címmel másfél órás film készült egykori hírességekkel, akik pontos és hiteles képet rajzoltak a keletnémet sportbűnözésről és a hazugságok magasiskolájáról.

Ezt az embertelen, sőt, emberellenes mocsarat először két kutató próbálta lecsapolni. Brigitte Berendonk és Werner Franke egy tucat disszertációt és tanulmányt, valamint számtalan dokumentumot talált 1991-ben a Bad Saarow-i katonai akadémia titkos levéltárában. Itt őrizték az államilag szervezett kényszerdopping iratait és jegyzőkönyveit. Itt akadtak rá Kristin Otto doppingkódjára, meg azokra az esetekre, amelyek Otto pályafutását övezték. Ó de kínos! Ennek a publikációnak a hatására az amerikai szaklap, a Swimming World 1973-tól kezdve törölte a keletnémet úszónőket a legjobbak listájából. Időeredményeikkel együtt, persze.

1990 után Németország-szerte futószalagon zajlottak a sportolók kontra ellenségeik közötti csaták, amelyeket egykori világsztárok kezdeményeztek, miután közülük sokan, túl sokan, komoly egészségi, jobbára fizikai károsodást szenvedtek a titkos-tiltott szerektől. 2000-ben a hamburgi Der Spiegel tudósított „Szorul a doppinghurok” címmel arról a tárgyalásról, amelyben 9 úszóval szemben a fővádlott Stefan Hetzer. Már megint. Számtalan esetben elkövetett, súlyos testi sértést róttak föl neki, ő beismerte ezeket, mire 15 ezer márka büntetést szabtak ki rá. Az érintettek csalódva, de inkább felháborodva vették ezt tudomásul. Nem fellebbeztek, mert nyilvánvaló, hogy a téma szőnyeg alá söprése és mielőbbi lekerülése a napirendről volt az elsődleges szempont az utód-bíróságokon.

Egy előző évi perben 22 úszólány vallott Tausch doktor ellen, aki – többek között – Kristin Otto edzője is volt. A vallomástevők közül Otto egyedül tagadta meg a terhelő nyilatkozatot. Vajon mennyire emlékezik Otto Ines Geipelre? Ő is sprinter volt és világcsúcstartó olimpikon, csak éppen nem a vízben, hanem a rekortánon. És Marita Kochra, akinek 400 méteres világrekordja a mai napig is él – mert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség ezeket nem törölte el. Az atléták ugyanabban a cipőben jártak, mint az úszók. Geipel története a legrettenetesebb az összes közül. Hűen tükrözi az NDK sportjának „mélységes humanizmusát”. Az Einzelkämpfer (A magányos harcos) című, róla is szóló dokumentumfilmben látható egy papírlap, amelyre a korábban említett kutató páros bukkant rá. Ez egy Stasi-tiszt utasítása egy sebész orvos számára, aki a jénai Geipelen hamarosan hasműtétet fog végrehajtani. Az operációt úgy kellett elvégezni, hogy a válogatott atlétanő többé ne legyen alkalmas a versenyzésre. Tehát szándékosan tették tönkre, mert ellenállt a központi akaratnak. Feladat végrehajtva.

Ines Geipel 1989-ben Magyarországon keresztül disszidált. Regényíró lett és publicista. A német színművészeti főiskolán is tanít. Ő a volt NDK-s dopping-áldozatokat segítő egyesület elnöke, a károsultak kárpótlási alapjának kezdeményezője. Miközben Kristin Otto mellett kiáll a saját főnöke,a német közszolgálati tévé összes munkatársa, mert állítólag feddhetetlen és makacsul kitart egy hazugság mellett. Érdekes, hogy ugyancsak a német köztévében szakkommentátorként dolgozott a profi kerékpáros, Marcel Wüst. Ő korrekt módon beismerte, hogy bizony élt tiltott szerekkel. Másnap megváltak tőle. Otto maradhatott és úszást, lovassportot meg korcsolyát közvetíthet, de valahogy nem hiteles.

A sport állítólag mindenre megtanít, és még nemesít is. Mondják, hogy minden bűn megbocsáttatik, ha őszinte és belülről jön a megbánás. Kristin Otto esetében erre hiába várunk. Immáron több mint 30 éve.