Marco Rossinak el kellene gondolkodnia az NB I-ben játszó Dzsudzsák Balázs beválogatásán – Origo

Az albán labdarúgó-válogatott a vasárnap esti mérkőzés előtt soha nem lőtt gólt a magyar válogatottnak, így – értelemszerűen – soha nem is győzte le a mieinket. Egyetlenegyszer, 1948-ban játszott ellenünk egy 0-0-s döntetlent, de éppen az Aranycsapattól szenvedte el történelme legsúlyosabb vereségét (12-0) 1950 szeptemberében.  Ugyanakkor azt előre lehetett tudni, hogy az albániai fellépés sok gondot okozhat Marco Rossi csapatának. Már csak azért is, mert amikor legutóbb, 2009 márciusának végén itt játszottunk vb-selejtezőt, csak kínkeservesen tudtuk őket legyőzni 1-0-ra Torghelle Sándor góljával.

De akkor legalább le tudtuk győzni az albánokat! Most viszont nem. És ezt a vereséget nem lehet arra fogni, hogy Szalai Ádám az utolsó pillanatban vált ki a csapatból, meg arra sem lehet fogni, hogy az albán együttes mindenkinek nehéz ellenfél hazai pályán. Ezek ugyanis azok a közhelyek, amelyek a jelen helyzetben semmit sem érnek. 

A fájó igazság az, hogy rá sem lehetett ismerni arra a magyar csapatra, amely idén nyáron meghódította a szurkolókat. Az a teljesítmény volt az, amely miatt nemcsak az angolok, hanem az andorraiak elleni szerdai vb-selejtezőre is elkelt mind a 60 ezer jegy a Puskás Arénába. Az angolok elleni 0-4 után egy szót sem szólt senki, mert Anglia a világ legjobb négy csapata között van, tőlük pedig egy magyarnál erősebb válogatott is ki tud kapni hazai pályán. Persze lehet most azzal jönni, hogy „de az albánok a 2016-os Európa-bajnokságon ott voltak” (mi is kijutottunk), meg egyéb lózungokkal, de a szomorú helyzet az, hogy a magyar válogatott kilátástalanul és rosszul játszott vasárnap este Albániában.

Hogy ennek mi lehetett az oka, azt majd biztosan kiderítik a szakemberek. Amit mi láttunk, az az, hogy a meccs után a vereség miatti felelősséget a tévékamerák előtt elismerő Marco Rossi szövetségi kapitány – aki Albániában öt védőt tett a kezdőbe – ahhoz a módszerhez nyúlt, hogy legyen meg a 0-0-ért járó biztos egy pont, aztán, ha mázlink lesz, találunk egy gólt és akkor nyerünk valahogy. Mert a pályán ott volt az a Szoboszlai Dominik, akitől az összes magyar szurkoló azt remélte, hogy megvillan és olyat tesz, mint az Izland elleni Eb-pótselejtezőn, vagy a minap a Lipcse-Stuttgart Bundesliga-meccsen. Szoboszlai – aki már az angolok ellen is visszafogottan játszott – most sem csinált semmi érdemlegeset. A játékát nézve az jutott az eszünkbe, hogy nagyon szeretne túllenni ezen a meccsen és nagyon szeretne sérülés nélkül lejönni az elbasani pályáról. Ami – az ő szempontjából – teljesen érthető, a mi szempontunkból viszont csak annyit tesz, hogy a játékmesteri feladatokkal felruházott fiatal magyar tehetség nem sokat tudott hozzátenni a magyar válogatott eredményes játékához. Talán azért sem, mert ezek azok a meccsek, amelyeken mindenki tőle várja azt, hogy vegye hátára a csapatot. Szoboszlai – legyen bármennyire is tehetséges játékos – erre, a megváltásra még képtelen. 

Igaz, más sem tudja mindezt megoldani. Most sokakban felmerül, hogy a 108-szoros válogatott Dzsudzsák Balázs Debrecenben ül és tévén nézi ezt a meccset (is). Annak idején Rossi azt mondta, hogy az NB II-ből nem válogat. Rendben, érthető, elfogadható kapitányi érvelés volt ez. Dzsudzsák azóta NB I-es játékos lett.

A DVSC a bajnokságban nem tündököl, de azt látni lehet, hogy Dzsudzsáktól a bajnoki meccseken legalább a támadójátékban mennek olyan labdák a csatárok irányába, amelyek használhatóak, s amelyekből Elbasanban nem sokat láttunk.  Abban a krízishelyzetben, amikor a magyar csapat 60-70 percen át semmi érdemlegeset nem tud tenni Albánia ellen – igen, számunkra ez krízishelyzet -, talán jól jött volna a padról egy olyan játékos, akinek megvan ahhoz a rutinja, hogy ezen a helyzeten átlendítse a válogatottat. Persze, tudjuk jól, mindig az a legjobb focista, aki éppen nem játszik, de valami oknál fogva Dzsudzsák sem tud semmi olyat tenni, ami után a keret közelébe kerülhetne.

Ennél sokkal súlyosabb kérdés, hogy az albán csapat egyik legjobbja, a Ferencvárosban focizó Myrto Uzuni azt mondta az M4 sportnak: ők mindent beletettek ebbe a mérkőzésbe, hogy megverjék Magyarországot. Tehát ők tettek bele mindent és nem mi. Ha Marco Rossi az angoloktól elszenvedett kétségkívül nagy vereség után sem tudta kellően felpörgetni a játékosait, akkor ott tényleg bajok vannak.

Meg akkor, amikor egy velünk azonos képességű, vagy netán nálunk hátrább rangsorolt csapat ellen kell – győzelmi kényszerben – játszani. Mert a magyar válogatott azt tényleg jól megtanulta, hogyan kell egy erősebb együttessel szemben úgy focizni, hogy elrontsuk az ellenfél játékát –  erre tökéletes példa volt az Európa-bajnokságon a világbajnok franciák elleni meccs, de akár a müncheni németek elleni Eb-mérkőzést is ide sorolhatjuk. De amikor nekünk kellene kézben tartani a meccset, amikor úgy kell győzelmi kényszerben játszani, hogy az ellenfél nálunk papíron gyengébb, akkor az is megtörténhet, amit vasárnap este Albániában láttunk. Rossi egy nagyon jól küzdő, betonvédekezésre is képes csapatot alakított ki,  de nem ez a legfontosabb képesség egy Albánia-Magyarország mérkőzésen. Itt nekünk kellett volna támadni, nekünk kellett volna birtokolni a labdát, nekünk kellett volna az ellenfélre rákényszeríteni az akaratot. Valahogy úgy, mint 2020 őszén Bulgária ellen Szófiában az Eb-pótselejtezőn. Ott ez sikerült. Itt nem. 

Az albániai vereséggel jelen pillanatban a negyedik helyen áll a magyar válogatott a selejtezőcsoportban, s még öt mérkőzést játszunk a sorozatban. Hazai pályán fogadjuk Andorrát (szerdán), majd San Marinót és Albániát – tehát a csoport nálunk alacsonyabban rangsorolt csapatai jönnek Budapestre, miközben a két legnehezebb ellenfél, azaz Anglia és Lengyelország ellen idegenben kell játszanunk. Ha szigorúan a papírformánál maradunk, akkor idehaza nem lehet pontot veszíteni, azaz mindhárom meccset meg kell nyerni. Ez azonban a második hely eléréséhez még kevés. Ahhoz a jelenlegi állás szerint le kellene győzni az utolsó fordulóban idegenben a lengyeleket és nem feltétlenül kellene kikapni október 12-én a Wembley-ben az angoloktól. A lengyelek legyőzése az első körben odahaza sem sikerült, mert 3-3 lett a végeredmény. A folytatás szempontjából két olyan meccs is van még a csoportban, amely bennünket még érinthet. Szerdán Lengyelország-Anglia mérkőzést rendeznek, itt az lenne a jó, ha az angolok nyernének – kérdés, hogy a szinte már vb-résztvevő Eb-ezüstérmes mennyire szaggatja szét magát Varsóban? A másik az október 12-i Albánia-Lengyelország találkozó, ahol számunkra az lenne a jó, ha az albánok ellen nem győzne a lengyel csapat. Természetesen tudjuk, hogy Marco Rossi együttesének még a Nemzetek Ligája-szereplés és az A-osztályba jutás is jelenthet egy kiskaput a pótselejtező eléréséhez,  de ez a számolgatás annyira korai és annyira bonyolult, hogy nem is érdemes ebbe most belemenni.

Ne is számolgassunk! Inkább bízzunk abban, hogy a magyar játékosokon átszalad az albániai pofon, és már szerdán Andorra ellen is azt a csapatot láthatja majd a közönség Budapesten, amely a nyáron oly sok szép pillanatot okozott nekünk. Majd bízzunk abban, hogy az olasz szövetségi kapitány a folytatásra is ki tud találni valami olyat, amivel akár az angolok, akár a lengyelek elleni idegenbeli mérkőzésen sikeresek tudunk lenni.  Mert a magyar labdarúgó-válogatott igenis képes erre, mint ahogyan ezt nem is olyan régen többször bebizonyította. A kispadon Marco Rossival.