Az Eb-csoport nehézsége az, hogy már van veszítenivalója a fociválogatottnak – Telex

„Az a jó sorsolás, amin végigmész” – a mondás talán a vívásból származik, de mondhatná ugyanezt dzsúdós vagy birkózó is. 2023 novemberében, ha legalább a második helyen leszünk a foci Eb selejtezőcsoportjában, akkor mondhatjuk utólag, hogy álomsorsolást kaptunk – de ha csak a harmadik hely a miénk, akkor mégse volt annyira jó.

A magyar válogatott előző két sorsolása után (2021-re halasztott Eb, 2022-es NL-sorozat) szupersztárok sorjáztak az ellenfeleink között, a riválisok világbajnoki címeit kellett összeszámolnunk. Most lényegesen más a helyzet: azon lehet vitatkozni, hány pontot kellene szerezni ahhoz, hogy meglegyen az egyenes ágon a továbbjutás. Az előző két Eb előtt, a selejtezősorozatban, noha nem volt klasszikus sztárcsapat a csoportunkban, nem sikerült az első két helyre befutni, és a pótselejtező esélyét ragadta meg a csapat.

A 2020-as Eb előtt olyan csoportban voltunk, hogy a magyaron kívül volt még három olyan nemzet (horvát, szlovák, walesi), amelyik ott volt az előző tornán. Most a magyar az egyetlen, amelyik a 24 csapatos bővítés, vagyis 2016 óta kijutott az Eb-re.

A magyar futball kézzelfogható fejlődését egyértelműen igazolná az első vagy a második hely a csoportban.

Marco Rossi kapitány rögtön a sorsolás után azt mondta, Szerbia a favorit, és felesleges vitába szállni a megállapításával, mert a szerbek, ha kis szerencsével is, de eljutottak az idei vb-re – ahová mi nem. A szerbeknek igazi világsztárjaik vannak, elég csak a Juventusból Dusan Vlahovićot, vagy Milenković-Savićot a Lazióból említeni, de a sort lehetne folytatni Kostićcsal, Mitrovićcsal, Jovićcsal, Tadićcsal. Bármikor képesek felállítani egy olyan tizenegyet, hogy csak topligás játékos van benne, és még a B csapatukat is ki tudnák úgy küldeni a pályára, hogy a legjobb bajnokságokban szereplő játékosok alkossák. A magyar válogatott azonban eddig is versenyképes volt olyan csapatokkal szemben, amelyekben hemzsegtek a nagy nevű játékosok.

Szerbia azonban a megemelt létszámú Eb-re egyszer sem jutott ki – nyilván most szeretnék ezt a rossz sorozatot megszakítani. Legutóbb 2000-ben jártak Eb-n, akkor egyébként még Montenegróval együtt. Az elmúlt Eb-selejtezőket egy rossz emlékű, kudarcba hajló vb után kezdték el, és a szétesés után nem ment megfelelően a talpra állás. A vb-csoportjuk most sem egyszerű, az is nagy talány, hogy ha Dragan Stojković a vb után valamiért nem folytatja, vajon ki lehet az a kapitány, aki a sok nagy egóval rendelkező futballistát képes egyben tartani. Ez azonban még nagyon messze van. Bizakodásra adhat okot az is, hogy Belgrádban sikerült nyerni legutóbb, 2020-ban, és a most márciusban lejátszott budapesti összecsapáson is döntetlenközeli volt a játék képe, noha a szerbek nyertek végül egy dermesztő öngóllal 1–0-ra.

Valamennyi magyar játékos elmondta a Nemzetek Ligája szereplés értékelésekor, hogy abban kell fejlődniük, hogy ne csak a nálunk nagyobb nevű, sztárokból álló csapatok ellen menjenek a bravúrok, hanem a kevésbé veretes, betömörülő csapatok ellen is stabilan nyerni tudjanak. Mindegy hogyan, milyen játékkal, csak nyerni. Montenegró pont olyan válogatott, amelyik ezt megtestesíti. És Montenegró az, amelyik ellen, ha négy pontunk lesz, a továbbjutás egy csapásra kézzelfogható közelségbe kerül.

Azzal, hogy 24 csapatosra emelték fel az Eb létszámát, nemcsak Magyarország, de Montenegró is nagy esélyt kapott. Ne legyen kétségünk: ha választaniuk kellett volna az első kalapban levő ellenfelek közül, ők biztosan ránk szavaznak. Épp azért, mert a csapategység, egy válogatott karaktere kevésbé mérhető úgy, mint például egy neves játékos ereje. Montenegró legkomolyabb játékosát most nem is olyan könnyű megjelölni. Stevan Jovetić kiemelkedő játékos volt, de nem lehet tudni, hogy mi marad benne a nyárra vagy jövő ilyenkorra. Adam Marušić a Lazióban, Stefan Savić az Atlético Madrid védelmének oszlopa, ami azért jelzi, hogy sikerült kinevelni a 600 ezres országban sztárokat.

Montenegró 2012 előtt eljutott az Európa-bajnoki pótselejtezőig, de ott a csehekkel szemben rúgott gól nélkül pottyantak ki. Vb-selejtezőn is volt egyszer második a csoportjában, de mivel a leggyengébb második volt, nem játszhatott a playoffban.

Ettől még hazai pályán bárkire veszélyes – ezt átélhettük 2019 szeptemberében is, amikor 2–1-re verték a vezetést megszerző, de a hajrára elfáradó magyar csapatot. Közel hasonló kvalitás van ebben a csapatban, mint például Albániában volt, amelyikkel nem bírtunk a vb-selejtezőkön, sőt még gólt sem tudtunk nekik rúgni a két meccsen.

A bolgárokat 1994-ben még mindenki irigyelte, a csúcson voltak, elődöntőig meneteltek a világbajnokságon. 2004 óta azonban egyetlen nagy tornára sem jutottak ki. Az utolsó szereplésükkor is három vereséggel zúgtak ki az Eb-ről. Az ország futballkultúráját nem szabad a Ludogorec klubsikerei alapján megítélni, személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a húsz évvel ezelőtti magyar viszonyok elevenednek meg mostanában Bulgáriában. Szétmálló stadionok, koncepció nélküli utánpótlás-képzés, van egy-két tőkeerős befektető, de a bolgár foci messze nem az, ami húsz éve volt. A korosztályos válogatottjaiknál sem lehet azt látni, hogy erősek lennének.

Bulgária Gibraltáron sem tudott nyerni az NL-ben, náluk sem egyszerű feladat a legjobb játékos megnevezése, igaz Petko Hrisztov a Spezia, Valentin Antov a Monza védője, egyikük sem stabil csapattag. Ilia Grujev a Werder Bremen középpályása, és ő azért meghatározónak számít a Bundesliga újoncánál. A szövetséget az a Borisz Mihajlov vezeti, aki kifejezetten rossz viszonyban van az aranylabdás legendával, Hriszto Sztojcskovval. Egy fotót sem raktak ki róla a szövetség edzőközpontjában.

Litvániának nem volt esélye a múltban egyszer sem a kijutásra: amikor még Bicskei Bertalan volt a szövetségi kapitány, 6–1-re nyertünk ellenük Vilniusban, hazai pályán azonban elmaradt a magyar siker, 1–1 lett a meccs. Abban joggal bízhatunk, hogy ez a magyar válogatott hat pontot szerez az ötödik kalapból érkező riválissal szemben.

A házunk tája

Persze a magyar válogatottnak is biztosan lesznek gondjai, főleg mert már van veszítenivalója, az elvárások megnövekedtek. Fontos kérdés lesz, hogy Gulácsi Pétert megfelelően tudja-e pótolni Dibusz Dénes a kapuban. Gulácsi a keresztszalag-sérülése miatt még a júniusi meccseken sem lesz bevethető. Az eddigi találkozókból kiindulva nyugodtak lehetünk a cserekapus kvalitásai felől. Szalai Ádám pótlása már sokkal nehezebb feladat, mert a távozásával egy emblematikus csatár helye marad üresen, akinek a hatása az öltözőben talán még jelentősebb volt, mint a pályán. Ahogy Rossi megvilágította, Szalaira rá lehetett bízni olyan taktikai, védekező feladatokat is, mint hogy az olaszok védekező középpályásával lépjen vissza, ha az támadásba lendül, és a mélységi építkezést gátolja meg, amennyire csak tudja.

Szoboszlai Dominik és Sallai Roland formája kulcskérdés lesz, és az is, hogy a kapitány mennyire tudja beépíteni a csapatba a Svájcban jól és gólerősen játszó Bolla Bendegúzt. Azt láthattuk eddig, hogy a Marco Rossi bátran nyúl a tehetséges játékosokhoz, és olykor még az NB I.-ben is talált olyan fiatalt, aki rövid távon segíteni tudta a csapatot.