A női futball ünnepe volt az angliai Európa-bajnokság, de még az ultrák is tanulhattak belőle – hvg.hu

Amikor csapatsportokról, vagy szaknyelven látványsportokról; azaz nézőként könnyen érthető és élvezhető játékokról beszélünk, szinte kizárólag férfiak küzdelméről esik szó. Az amerikai sportoknál ez már-már kőbe van vésve, Európában pedig – talán a kézilabda kivételével – hasonló a helyzet. Míg egyéni sportokban, legyen szó teniszről, úszásról, vagy éppen tornáról, globális női sportolóikonokról beszélhetünk – gondoljunk Serena Williamsre, Hosszú Katinkára, vagy Simone Biles-ra –, addig csapatsportok terén egyértelmű férfiuralom van.

©

Bár azzal kapcsolatban nehéz konkrétat mondani, hogy ez honnan indult (talán onnan, hogy a profi sport múltja jóval hosszabb a férfiak körében), az biztos, hogy létrehozott egy kereslet-kínálati egyensúlyt a szórakoztatóiparban. A csapatsportok sztárjai hatalmas tömegeket mozgatnak meg, ennek megfelelően pedig a közvetítési jogok, a reklámfelületek, a szponzorációk, a stadionok jegyeladásai, az ajándéktárgyak és a videojátékok egyaránt komoly gazdasági potenciállal bírnak. Ez a jelenség sokszorosára nőtt a digitális korszakban, és ahogy egyre több sport kígyózik be az emberek életébe (és ezáltal több pénz az érintettek bankszámláira), úgy kerülnek egyre nagyobb versenyhátrányba a női csapatsportok pénz és figyelem híján.

És akkor még a szexista előítéletekről szó sem esett.

Ha valahol, Magyarországon például jól látjuk, mennyire összefügg a fanatikus szurkolás a maszkulin energiák „szükségszerű” levezetésével, a társadalomban továbbra is aktívan tetten érhető nőgyülölet és abúzus pedig a női profi sportot sem kíméli. Egy 2022-es kutatás szerint a futballszurkoló férfiak jelentős hányada szerint egyáltalán nem szabadna, vagy ha igen, akkor is csak „nőies” sportokban részt vennie a nőknek, profi berkeken belül pedig továbbra is mindennaposak az előítéletek és a szexuális zaklatás különböző formái.

Itt az ideje abbahagyni az ultrák mosdatását

Ne várjuk azt, hogy élhetőbb társadalomban éljünk, amíg romantizáljuk az eltorzult arccal buzizó szurkolók viselkedését. A mai magyar béközép nem reprezentálja a társadalmat, és ezt külföldön mindenki észreveszi, csak nekünk nem sikerül. Vélemény.

A rossz társadalmi berögződéseknek és a sport férfidominanciájának kívánt beinteni a vasárnap véget ért angliai női futball-Eb – a látottak alapján pedig valóban fontos fordulópontnál lehet a sportág.

A női futball hazatért

Bár a változás kezdetét csak remélni lehet, az biztos, hogy az Európa-bajnokság önmagában sikertörténet.

Anglia egy évvel a koronavírus-járvány miatt eltolt páneurópai férfi-Eb után rendezhette meg a női kontinenstornát, a futball hazája pedig kapott az alkalmon. Tanulva abból, hogy 2021-ben a döntőbe jutó háromoroszlánosok egy emberként lázban tartották a covidban megfáradt országot, mégsem sikerült a szurkolói dal szerint hazahozniuk a futballt, a sportág szülőföldje mindent megtett annak érdekében,

hogy meglovagolja a sport szeretetét, és ugyanezen a hullámon segítse a Lionessest, avagy az „oroszlánlányoknak” becézett csapatot története első trófeájához. Mindkettő sikerült.

Az angolok „önzősége” tökéletesen metszette mindazt, amit a szervező UEFA várt a tornától. Nadine Kessler, korábbi német válogatott labdarúgó és a szervezet női vezetője már a kezdőrúgás előtt arról beszélt: több mint félmillió jegyet adtak el a meccsekre, amely így kétségtelenül Európa történelmének legnagyobb női sporteseménye lehetett. Az, hogy ennyien és ennyi helyről (a jegyeladások szerint összesen 99 országból) voltak kíváncsiak a tornára még magát Kesslert is meglepte, aki azt is elárulta: a mostani Eb, ha jól sül el, egy fényes időszak kezdete lehet – éppen ezért vállalta be az UEFA, hogy veszteségek árán is, de megszervezi. Azt, hogy mennyire az út elején járunk, jól mutatja, hogy

idénre megduplázták a női Eb pénznyereményét 16 millió euróra – miközben a férfiak kontinenstornáján ez az összeg 371 millió euró.

Az UEFA egyébként a női Bajnokok Ligája támogatásait is folyamatosan emeli.

©

A befektetésért cserébe sokat is várt el az európai futballszövetség. A tornát tíz stadionban, ebből öt Premier League-csapat otthonában és a legendás Wembleyben rendezték meg, az elvárások pedig jóval magasabbak voltak a férfi klubfutball királykategóriájának számító angol bajnokságénál is. A Sheffield Unitednek otthont adó történelmi aréna, a Bramall Lane például kénytelen volt átalakítsa a pályát, a játékoskijárókat, és bizonyos helyeken a nézőteret is, hogy megfeleljen a közvetítés és a szervezés követelményeinek, és több mint 1500 önkéntes dolgozott a tíz helyszínen csak azért, hogy a nézői élményt a lehető legmagasabb szintre emeljék – mindezt a hatalmas szervezői stábon felül.

Végül azonban nemcsak a befektetés, a siker is kétszeres volt. Az Eb meccsein összesen 575 ezer néző fordult meg, amely több mint kétszerese a 2017-es, 240 ezer fős rekordnak. Aleksander Čeferin UEFA-elnök is csak szuperlatívuszokban tudott beszélni a tornáról, és külön megköszönte az angol futballszövetségnek, hogy szakértelmével hozzájárult egy olyan Eb-hez, amely segített az egész kontinensen megalapozni a női futball kultúráját.

Ha pedig kultúra: bár a korábban említett strukturális különbségek miatt érdemes óvatosnak lenni a férfi és női futball közötti összehasonlításokkal, mindenképp érdemes összevetni az idei női finálét a tavalyi férfi döntővel. A közös mozzanat, hogy mindkettőt otthon, a Wembleyben játszotta az angol válogatott, a különbség viszont korántsem annyi, hogy a férfiak büntetőkkel kikaptak az olaszoktól, a nők pedig pont a rendes játékidőn túl győzték le 2-1-re a németeket.

©

A 2021-es finálé leginkább a botrányokról maradt emlékezetes: ha a stadionon kívüli verekedés, a jegy nélkül beszökő szurkolók és a himnuszok kifütyülése nem lett volna elég, a szétlövésben az angol csapat három büntetőjét kihagyó három színesbőrű játékos példátlan rasszista támadások áldozata lett. Az egy hónapos futballünnep egy éjszaka alatt véget ért, és nem a vereség miatt: Angliát megmérgezte az a futballkultúra, amelyről azt hitték, rég eltűnt az országból, és aláhúzta, hogy hiába a küzdelem a rasszizmus ellen, a kisebbségek mindmáig csak akkor képezik a többségi társadalom részét igazán, ha éppen azt teszik boldoggá.

A 2022-es női döntő ennek szöges ellentéte volt,

és nemcsak a női futballnak, hanem a sport teljes egészének mutatott példát.

A vasárnapi finálé az Európa-bajnokságok – férfi és női egyaránt – történelmének legnagyobb látogatottságú meccse volt a 87 192 fős nézőszámmal, a nézők viselkedése pedig arra világított rá, hogy a sportszurkolásnak nem esszenciális eleme, hogy visszataszító legyen. A lelátón nagy számban voltak jelen családok, és bár a tömeg végigénekelte a meccset, teljesen kimaradtak az obszcén rigmusok, az ellenfél himnuszának kifütyülése, vagy éppen a direkt agresszió. Cserébe – mesélte a hvg.hu-nak egy brit férfi, aki kint volt a stadionban – a német szurkolók is maradtak a finálé után, megünnepelték saját csapatuk menetelését a döntőig, és tisztelettel nézték végig a díjátadót is.

„Érzékelhető volt, hogy sporttörténelmet írt Anglia és a női foci is” – tette hozzá.

Az angol női válogatottat most pedig értelemszerűen hősként ünnepli az ország: több szakértő is megemlítette, hogy valami új kezdete, amikor férfiak női játékosok neveivel feliratozott mezekben járják az utcákat, újra országos sláger lett az angolok két kultuszdala, az It’s Coming Home és a Sweet Caroline, a csapattagok pedig hozták azt a bulihangulatot, amit a közönség elvárt tőlük. Például teljes létszámmal megrohamozták a meccs utáni sajtótájékoztatót, hogy énekelve-táncolva belefojtsák a szót Sarina Wiegman szövetségi kapitányba, a döntőben győztes gólt szerző Chloe Kelly pedig tévéinterjú közben dobta el a mikrofont, csak hogy a szurkolóknak énekelhessen.

 Merre tovább?

Az angliai Európa-bajnoksággal kapcsolatban még két pozitív tendenciát érdemes megemlíteni.

Az egyik a reprezentáció kérdése. A női foci egy negatív spirálban van a férfi futball mögött: mivel nincs benne elég pénz, kevés a rá irányuló figyelem, s mivel nincs elég figyelem, a most felnövő kislányok sem kapják fel rá a fejüket, így nincs honnan pénz kerüljön bele. Egy sikeres Eb, ha nem is minden országban, de segíthet a gyerekeknek „meglátni saját magukat” a képernyőn (ahogy ezt oly sokat hangoztatják a magyar férfi válogatott kapcsán), és fellendíteni a sportágat, ha pedig mindez barátságos hangulatban történik, a családok is nyitottabbak lesznek a versenysport támogatása iránt.

Emellett pedig egy olyan folyamat is elindulhat, amely az Egyesült Államokban már kezdetét vette:

a férfi-női béregyenlőség kiharcolása.

Amíg klubszinten ez irreális elvárás a gazdasági tényezők miatt, egy ilyen létszámú Európa-bajnokság komoly lobbialapot jelenthet a női szövetségeknek, hogy meggyőzzék a nemzeti csapatok igazgatását: mivel a válogatott meccsekre jóval kisebb befolyása van a piacnak, és a nők ugyanúgy „el tudnak adni minden jegyet” a stadionban, tessék őket is hasonlóan megfizetni. Ennek a mozgalomnak volt az élharcosa az Egyesült Államokban Megan Rapinoe és az amerikai válogatott – igaz, hozzá kell tenni, hogy a női sportok között a labdarúgás az egyik, ha nem a legnépszerűbb a tengerentúlon.

©

És hogy mi a helyzet Magyarországon? A női futballnak még a 2010-es évek elején kezdődött meg a stratégiai fejlesztése, akkor még a politikai elemzőként ismert Török Gábor vezetésével. Bár a szakág 1970 óta létezett, több mint 40 év kellett egy olyan programterv kidolgozásához, amely magában foglalta a rendszerszintű népszerűsítést, az utánpótlásnevelést, a bajnokságok finomhangolását és az anyagi (TAO) támogatást. A programról Török 2018-ban kellő mértéktartással úgy fogalmazott: „tisztában kell lennünk azzal, hogy amit ma csinálunk, az valójában mesterséges megemelése a szakágnak, miközben sem az érdeklődés, sem a teljesítmény nem indokolja egyelőre ezt a szintet.”

A fejlesztési tervek 2020 óta tartó szakaszában továbbra is a tehetséggondozásé; az akadémiák kiépítéséé és az alsóbb szintű futball megerősítéséé a főszerep. Bár Magyarország nem jutott ki a kontinenstornára, az angliai női-Eb pont olyan folyamatokat indíthat el, amelyek után nem kell „mesterségesen megemelni” a szakágat és amelynek a vége akár az is lehet, hogyha magyar női futbalistát kell megemlíteni, akkor nem mindenkinek a magyar származású, de német válogatott Marozsán Dzsenifer fog eszébe jutni.

Neked Ajánljuk