Kohán Mátyás: Ujhelyi esete a világ legszörnyűbb politikai ötletével – Mandiner

Horn Gyula pártja néhány óra alatt megijedt Cseh Katkától és Ungár Pétertől. De jobb is így.

Mégsem szavazunk az uniós tagságról:

vasárnap kilenc órától hétfő tizenhárom óráig élt csak

Ujhelyi István szocialista EP-képviselő népszavazási kezdeményezése „uniós tagságunk megerősítéséről”, majd visszabújt a fiókba

Az, hogy egy jelentős, fajsúlyos ellenzéki téma huszonnyolc órán keresztül tud ma életben maradni, mert Horn Gyula pártja megijed Cseh Katkától és Ungár Pétertől, egy szembe szúródó kiskanál fájdalmas élességével jelzi, mennyire bizonytalan, erőtlen és irányát vesztett a magyar ellenzék. Ez is baj, de most ne erről beszéljünk.

Hanem arról, hogy a világban egyébként nyitott szemmel járó Ujhelyi Istvánnak hogyan juthatott eszébe előállni a világ legszörnyűbb politikai ötletével.

Az Unióról szóló minden népszavazás egy tragikomikus borzalom

– szóljon bár belépésről, kilépésről vagy bennmaradásról.

Ennek egyszerű oka van: amikor a politika az uniós tagság kérdését bármilyen formában népszavazásra bocsátja, arra kéri a magyar választókat, hogy egy politikai szempontból elmagyarázhatatlanul komplex kérdésben helyezkedjenek sarkos álláspontra. Bekopogtat a politikánál egyébként sokkal értelmesebb dolgokkal foglalkozó Kovács úrhoz, felteszi a kérdést, hogy szerinte Magyarország legyen, maradjon, esetleg ne legyen az Európai Unió tagja, és vár a kérdésére egy igent vagy egy nemet.

De volna még körülbelül nyolcvan alkérdés, amelyeket Kovács úrnak érdemes volna egy demizson cserszegi mellett megfontolnia, hogy megalapozottan tudna dönteni.

Akarja-e, hogy Magyarország egy jól bevált fejlesztéspolitikai koncepció mentén, komoly részben külföldről kapott pénzekből kiszámítható fejlődési pályára álljon? Akarja-e ezért cserébe feladni az ország szuverenitásának egy komoly részét, és elviselni, hogy Brüsszelben küzdeni kelljen a magyar bíróság joghatóságáért, a gázért meg a pálinkáért? Akar-e határellenőrzés nélkül utazni Nyugatra? És migránsokat akar-e? Akarja-e vámmentesen ráereszteni a magyar iparra, kereskedelemre és mezőgazdaságra a nyugati konkurenciát? Akarja-e porontyát játszi könnyedséggel külföldi egyetemre járatni? Akarja-e, hogy Nyugat-Európa büntetlenül és akadálymentesen szívhassa el a tehetséget Magyarországról? Csatlakozna-e a legnagyobb európai békeprojekthez? Elfogadja-e, hogy a békéért cserébe a határrevízió kérdése tabu? Szeretné-e, hogy cége könnyen és olcsón kereskedhessen Európa szorosan összefűzött gazdaságaival? Hajlandó-e megszakítani gazdasági kapcsolatait egyik vagy másik országgal, ha külföldről ez a szankciós parancs? Akarja-e, hogy egy nagy testvér rácsaphasson a magyar politikum kezére, ha az lop, csal, hazudik? Akarja-e, hogy egy nagy testvér akkor is kénye-kedve szerint rácsaphasson a magyar politikum kezére, ha az történetesen nem lop, nem csal és nem hazudik?

Nos, ezeket a kérdéseket a politika mind nem teszi fel Kovács úrnak

– mert tudja, hogy Kovács úr a harmadik kérdésnél rácsapná az ajtót. Nem lehet a magyar közéletben ilyen komplexitású vitákat folytatni – pontosabban lehet, csak akkor a lakosság egy része öt perc után kicsekkol, a dolog vége pedig egy érvénytelen népszavazás.

Ehelyett a politika az uniós népszavazások előtt egy jól bevált módszerhez nyúl: felpingál a falra egy olyan fiktív uniót – vérmérséklet szerint Robert Schuman meséinek Beethovennel csengőnirvánáját, vagy a csurkai globalista poklot –, amely a valóságban soha nem létezett, s arról kérdezi meg a tisztelt választót. Azaz: szeméttel tömi a választó fejét hónapokon át, hogy valahogy elcsábítsa számára kedves válaszlehetőség felé.

Ez a szemét radioaktív. Magyarország máig nem heverte ki az uniós csatlakozásunkról szóló népszavazás kampánya okozta károkat – magyarok tömegei hitték el akkor, hogy már mehetnek is Bécsbe cukrászdát nyitni, bár nem muszáj,

mert úgyis perceken belül utolérjük Ausztriát.

Azt az Ausztriát, amelyet a nálunk jóval szerencsésebb Olaszország, Franciaország, Szlovénia vagy Csehország is csak vágyakozhatnak utolérni; azt az Ausztriát, amely a földkerekség egyik leggazdagabb országa; azt az Ausztriát, amely kétszeres világháborús vesztesként lett a huszadik század viharainak nyertese.

Ezt az eredményt kéri a nép számon az Unión és a mindenkori magyar kormányokon, miközben az uniós fejlődési modell nem cukrászdanyitás általi utolérésen alapszik – sokkal inkább azon, hogy a tótkomlósi őstermelő lánya elmegy Bécsbe mosogatni, tíz év alatt összemosogatja az életben való elinduláshoz szükséges pár tízezer eurót, s közben uniós pénzből kiépül Tótkomlósig a gyorsforgalmi meg a vasút, hogy mire a Bécsbe szakadt honleány a táska eurójával hazajön az apja gazdaságából versenyképes mezőgazdasági kkv-t csinálni, legyen mivel kivinni az árut Belgiumba.

De ez a fejlődési modell

a négyéves ciklus nagyjából ötszöröse alatt hozza el az osztrák életszínvonal jó esetben kétharmadát,

így politikai szempontból tökéletesen eladhatatlan. Vannak helyette mesék a cukrászdanyitásról, meg az ellenoldalon a brüsszeli gőzhenger, amely sírba viszi a magyar mezőgazdaságot.

És ha azt gondolnánk, csak mi vagyunk ilyen elmaradott ugar, ahol nem lehet komoly kérdésekről komolyan beszélni, vessünk egy pillantást Nagy-Britanniára. Mindegy, mit gondolunk a Brexit helyességéről, annak propagálói a legrosszabb értelemben vett populista hazudozással húzták be a kilépési népszavazást – avagy tegye fel a kezét, aki látta a brit egészségügyben azt a heti 350 millió fontot, amelyet Boris Johnson ígérete szerint a brüsszeli közös kassza helyett oda kellett volna tenni.

Az uniós tagságról sehol a világon nem képesek civilizált társadalmi vitát folytatni, mert egy mérhetetlenül komplex és folyamatosan változó entitásban való tagságunk kapcsán minden, amit egy politikus csak ígérhet, szükségszerűen hazugság. Ennek megfelelően

az uniós tagságról szóló népszavazás során végre minden párt megmutathatta volna a létező legrosszabb arcát.

A Momentum, a DK, az MSZP és a Párbeszéd nevű bizniszpárt felvehette volna a helytartói sisakját, és újra előadhatta volna a cukrászdanyitós vágyálmot azzal, hogy Ausztria utolérése eddig kizárólag Orbán miatt nem valósulhatott meg, a fényesebb, gazdagabb jövőhöz pedig melegházasságra, drága benzinre és a Brüsszel előtti teljes megalázkodásra van szükség.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Fidesznek a népszavazás igazi ziccer lett volna, ugyanis ebben a felállásban előadhatta volna világ legszebb mérsékelt uniópárti kampányát úgy, hogy az Brüsszelből is jól látsszon. A valódi nyertesek pedig a Lehet Más a Politika nevű expárt, a Mi Hazánk és a Volner János Huxit Pártja lettek volna – előbbiek végre megmutathatták volna, miben különböznek az ellenzék többi részétől, és enyhén Brüsszel-kritikus, lokalista zöldbaloldali trillákkal újból maguk köré gyűjthettek volna öt százaléknyi politikai vegánt, utóbbiak pedig

utcára vihették volna Csurka István népét a globalista métely és a disznófejű nagyurak ellen,

a fényes magyar mezőgazdasági és feldolgozóipari jövőért.

Mindenki alaposan kihazudta volna magát, majd született volna egy épp csak érvényes 70-30-as eredmény az EU javára, aztán ment volna a dolgára politikus is, nép is, csókolom. A magyar politikai psziché pedig kellőképpen felkorbácsolt indulatokkal és egy újabb adag mélyen beivódott hazugsággal nézett volna egy még posztmodernebb jövő elé – bár legalább jót dagonyáztunk volna, ez kétségtelen.

Ha adhatok egy tanácsot az ellenzéknek: higgyék el, nem ez a bölcs irány. A bölcs irány a haza érdekében kihasználni az egyetlen dolgot, amely egyre zsugorodó választóközönségükön túl még az ellenzéki pártok kezében maradt: a hosszú évek kritikátlan helytartóskodásával kialakított jó brüsszeli kapcsolatokat.

Ma olyan politikai helyzet van Magyarországon, hogy az ellenzék idehaza erővel semmit nem tud átvinni a Fideszen

– de az uniós pénzek kapcsán a Fidesz pontosan tudja és nyilvánosan kommunikálja is, milyen sikeres az ellenzéki aknamunka. Így aki ma bölcs ellenzéki politikus, az meghívja Navracsics Tibort egy szivarra, és közli brüsszeli segítsége árát. Az ellenzék veszte, hogy mérhetetlen politikai elérzéketlenülésében már azt sem tudja, mikor van itt a füstös szobákban köttetett háttéralkuk ideje. Segítek: most – ráadásul a kormány, az ellenzék és a haza is csak nyerne rajta.

Nyitókép: EU-népszavazási relikvia a 21. század hajnaláról

Neked Ajánljuk