A progresszívek, Perintfalvival az élen, alapvető dolgokat nem értenek – Prózsa István lelkész a Mandinernek – Mandiner

Ön fundamentalista? Azért kérdezem, mert néhány poszt alapján, mintha magára ismert volna…

Valóban, magamra ismertem. Ennek pedig az elsődleges oka az, hogy Perintfalvi Rita maga nevezett „neve nincs, fundamentalista lelkésznek”, miután Földi-Kovács Andreával beszélgettünk az Abszolútban pár éve. Ezen túl viszont, mondhatni, valóban fundamentalista vagyok, méghozzá a szó jó értelmében: ragaszkodom a fundamentumokhoz, az alapokhoz. Mindenek előtt ahhoz, hogy „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus”. (1 Korintus 3,11) Ezen túl pedig ragaszkodom az egyetemes keresztény hitvallásokhoz, egyházam, a Magyar Református Egyház hitvallásaihoz, illetve annak zsinati állásfoglalásaihoz is, melyekről hiszem és vallom, hogy a Szentírás alapján születtek meg és az Isten igazságát tolmácsolják számunkra. Ezek azok az alapok, melyek mindenek felett befolyásolják és kialakítják a világképemet, mindent ezeknek a fényében igyekszek szemlélni. S ennek fényében nyilatkozok meg azokban a kérdésekben is, melyek a mai világ nagy ideológiai ütközőpontjainak számítanak, mint például az abortuszkérdés, vagy a házasság, család és a szexualitás kérdésköre. 

De folyamatosan arról beszél, hogy Isten utálja a melegeket, nem?

Természetesen nem, sőt, ilyet még csak gondolni se gondolok! Alapvető probléma, hogy

a progresszió képtelen felfogni az utálat valódi jelentését (ezért hiszi azt, hogy amikor a másik ember valamely tettét valaki nem helyesli, akkor valójában magát az embert utálja,  holott ez nem igaz),

épp úgy, mint ahogy képtelen különbséget tenni az ember és a cselekedete között. Hogy ez mennyire szándékos, vagy mennyire fakad magából a progresszív gondolkodásból, illetve annak marxista gyökereiből ösztönösen, az messzire vezet. Valójában viszont mi, hitvallók nem hirdetünk mást, csak az Isten szeretetét – azt, hogy Ő minden embert szeret. Mégpedig annyira szereti az embert, hogy egyszülött Fiát sem kímélte: Jézus Krisztus a melegekért is ment fel a keresztre – értük is szenvedett és halt meg a Golgotán. Viszont ennek a szeretetnek lényege a bűnbánat és a bűntől való szabadulás. Mert Isten valóban szereti az embert – de a bűnét gyűlöli. Azzal nem tud közösséget vállalni. Mert az igazság a hazugsággal nem fér össze. A gonoszság és a jóság nem járhat kéz a kézben. Így tehát, igen,

a melegek számára gyógyulást hirdetünk: egy lehetőséget arra, hogy Krisztusban megszabaduljanak a bűnüktől,

s így az örök haláltól is. S igen, a Szentírás egyértelműen beszél arról, hogy a megélt homoszexualitás minden formája bűn. Ebben mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben egyértelmű kinyilatkoztatásokat kapunk. 

Az viszont egyértelmű tény, hogy amikor a progresszívek, valamint az ő szószólóik azzal vádolják a hitvalló keresztyéneket, hogy arról beszélnek, Isten utálja a melegeket, akkor hazudnak. Perintfalvi Rita, akinek a vádaskodása kapcsán kénytelen voltam tisztázni ezt a kérdést a REform – Egyház és közélet felületén, szintén ebbe a bűnbe esett bele. Hazudott, amikor azt állította, hogy folyton arról beszélünk, hogy Isten utálja a melegeket. S hazudott arról is, amikor azt állította, hogy azért beszélünk erről, hogy legitimáljuk a szívünkben rejtőző gyűlöletet és öngyűlöletet. Meg akkor is, amikor azt állította, hogy a mi istenképünk a beteges – holott valójában az övé az. Sőt, továbbmegyek: a progresszív istenkép nem csak beteges, de hamis is.

A magukat progresszív kereszténynek hazudók egy teljesen más „istent” imádnak, aki nem az élő Isten, hanem sokkal inkább a sátán, aki szokása szerint a világosság angyalának álcázza magát

– s az ő esetükben sikerrel is járt. 

A Mandiner által is szemlézett válaszcikkében igyekezett megmagyarázni a helyzetet. Hogy érzi, sikerült?

Nem megmagyarázni próbáltam a helyzetet, hiszen azt kell megmagyarázni, ami valahol problémás, vagy annak tűnik. Itt szó sincs erről. Amiért írtam, az sokkal inkább tisztázás, hamis állítások és azokból fakadó következtetések cáfolata, valamint a valóság felmutatása. S persze, természetesen az, hogy rávilágítsak arra; a szeretet lényegi része a hitvalló létnek, de ellentétben a progresszió hamis „szeretetével”, ez a szeretet (melyet legszebben Pál apostol ír le a Szeretet Himnuszában), egy olyan dolog, ami több, mint érzet és kedvesség, s ami értelmezhetetlen az igazság nélkül. 

Isten szeretete nem egy végtelenül toleráns, mindent befogadó szirupos valami. Hanem egy kőkemény, tudatos cselekvés, mely abban teljesedik ki, hogy Jézus Krisztusban Ő maga, a Szentháromság Isten egyik személye megy a keresztre, hogy önmaga hordozza el a bűnök büntetését, amelyet az igazság megkövetel. A progresszívek, amikor azt mondják, hogy a bűnt is el kell fogadni, valójában a kereszthalál jelentőségét próbálják csökkenteni. Nem véletlen, hogy a progresszív narratívában Jézus golgotai áldozata már a legtöbbször nem mint a bűneinkért hozott váltságmű, hanem mint egy forradalmár mártíriuma jelenik meg. Ez a kép viszont egyértelműen hamis. Isten Fia a halált is vállalja, hogy eltörölje a bűnt –

a progresszívek pedig erre azzal jönnek, hogy nem eltörölni kell a bűnt, hanem elfogadni, s akkor majd nem lesz többé bűn a bűn. Ez egy óriási hazugság! 

A valóság pedig az, hogy Isten szeretetét csak az fogja megtapasztalni, aki felismeri Krisztus áldozatának személyes jelentőségét (vagyis hogy értem, miattam és helyettem halt meg), s megtagadja a magában lévő gonoszt, hogy szabaddá válhasson a Krisztus szerint való jó cselekvésére. Aki viszont ezt nem lépi meg, az már itt és most Isten haragja alatt van.

Ha pedig szeretem az embert, nem akarom, hogy Isten szeretete helyett a haragját tapasztalja meg. Épp ezért nem helyeselni fogom a bűnét, hanem rámutatni annak a bűn-voltára. De nem azért, hogy emiatt kigúnyoljam, vagy bántalmazzam, hanem annak érdekében, hogy rámutassak, van a bűnben való életnek alternatívája is: az igazi szabadság, amelyhez a Krisztus igazságának megismerése útján juthat el az ember. A Perintfalvi Ritának írt első nyílt levelemben erről is írtam, ahogy arról is, hogy én sem gyűlölöm őt, sőt, örülnék, ha testvérekké válhatnánk Jézus Krisztusban. 

Ez volt az ominózus cikk, amiben kéréssel fordult Perintfalvihoz: „Szeretettel kérlek, ne hazudj rólunk!” Meghallgatásra talált a kérése?

Perintfalvi részéről? Nem igazán. A levelemre válaszolva részéről igazából csak a személyeskedésre futotta, illetve rögtön hazudott is rólam egyet újra, azt állítva, hogy „ráálltam” vagy „ráállítottak, mert állandóan róla írogatok. Ezzel szemben az elmúlt pár évben mindössze négy esetben került elő a megnyilvánulásaimban az ő neve, s akkor is csupán az említés szintjén. 
Aztán pedig a hazugságvonat már ment is tovább s nem sokkal később egy idősebb, tiszteletreméltó és általam is igen nagyra tartott lelkésztársamat kezdte el vádolni mindenféle alap nélkül azzal, hogy besúgó volt a kommunista rezsim idején. Szóval nem, egyáltalán nem talált meghallgatásra a kérésem. 

Augusztus 20-án azután újabb nyílt levelet intézett a feminista teológushoz. Véget ér valaha az üzengetés? Látja még értelmét? 

Nem látom. Nem véletlen, hogy a második levelem végén külön is jeleztem, hogy hacsak valami nagy változás, vagy csoda történik, akkor egyhamar nem fogok rá reflektálni egyik írásomban sem. Még egyszer, utoljára biztosítottam arról, hogy nem a gyűlölet, hanem a szeretet motivál, amikor kritikát fogalmazok meg az állításaival szemben, s jeleztem azt is, hogy ha egyszer egy vasárnap eljönne hozzánk az istentiszteletre, akkor örömmel és szeretettel fogom fogadni, és hellyel fogom kínálni – épp úgy, ahogy egy meleggel is ugyanezt tenném. Elvégre, Isten mindenkit vár magához, ezért a templomunk ajtaja is nyitva áll mindenki számára, aki Isten üzenetére kíváncsi. De ezen kívül másnak már nem látom értelmét. Méghozzá azért, mert az írásaimra válaszképp úgyis csak gyalázkodást, személyeskedést, vádaskodást és demagógiát kapok Perintfalvitól. Érveket, s érdemi, tiszteletteljes vitát viszont nem. Én viszont pont ez utóbbi kettőre vagyok vevő – még akár olyan emberekkel is, akikkel tényleg semmiben sem értek egyet. Úgyhogy, mondhatjuk, az üzengetés már véget is ért! 

Úgy látszik, legújabban a magzati élet védelmének jelentőségében sem értenek egyet. Megdöbben, amikor azt látja, hogy magukat keresztényként meghatározó emberek támogatják az abortuszpárti erők küzdelmeit? 

Megdöbbenek, mégpedig a legteljesebb mértékben. Sőt, fel sem tudom fogni azt, hogy valaki, aki magát kereszténynek nevezi, hogy tud elfogadni egy olyan borzalmas intézményt, mint az abortusz. A „választáspárti” álkeresztények morálisan ugyanolyan mélyre süllyedtek, mint azok a németországi egyházi személyek és egyháztagok, akik kiszolgálták a Harmadik Birodalom idejében Hitlert, s akik ennek fényében a zsidók tömeges meggyilkolását szó nélkül tűrték, vagy épp harsányan helyeselték és elősegítették.

A kereszténység alapvetően életpárti.

Nem lehet más, hiszen vallja, hogy Isten teremtette az embert, Ő adja az életet és az Hozzá is tér vissza. Isten tehát minden élet forrása és tulajdonosa: egyedül Neki van joga afölött rendelkezni, ha pedig ember kioltja egy másik ember életét, az gyilkosság, ami a legsúlyosabb bűnök egyike. A Szentírást olvasva egyértelműen kiderül, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik. Ez egyébként nem csak egyházi tanítás, de tudományos tény is: mindenféle más határ, amit meghúznak az abortuszpártiak, mint az „élet kezdetét”, valójában önkényesen meghúzott valami, aminek semmilyen objektív tudományos alapja nincs. A magzat nem csak egy sejtcsomó, hanem egy értékes, egyedi és megismételhetetlen emberi élet. Keresztyénként pedig kötelességünk ezt az ártatlan életet védelmezni. 

Változott ez a tanítás a két évezred alatt, vagy őskeresztény eredetű igazságról beszélünk?

Kevesen tudják, de a hitvalló kereszténység már a kezdetek kezdetén is nagyon határozottan életpárti volt. A görög-római civilizáció számára a gyermeki élet nem sok értékkel bírt. Spártáról, meg a Taigetosz-hegyről viszonylag sokan hallottak, de arról kevesen tudtak, hogy a római törvények szerint a családfőnek joga volt arra, hogy az újszülöttet nemkívántnak nyilvánítsa és sorsára hagyja. A III. századi keresztényüldözések egyik indoka éppen az volt, hogy a keresztények nem tudták ezt a gyakorlatot szó nélkül eltűrni: a települések határában sorsukra hagyott, vagy folyóba dobott újszülötteket összegyűjtötték és a sajátjaikként nevelték fel őket mint örökbefogadott gyermekeket. A római hatóságok pedig emiatt rendre azzal vádolták meg őket, hogy „aláássák a családi értékeket”. Számomra fájó, hogy 1700-1800 évvel ezen események után

a nyugati civilizáció megint oda tér vissza, hogy a gyermekeit megbecsülés helyett meggyilkolja inkább,

de még sajnálatosabb, mikor valaki, aki Krisztus gyermekének nevezi magát, elárulja hitvalló őseink áldozatát és az ige tanítását, és átáll a halálpártiak táborába. 

Én magam egyébként mélyen egyetértek a szívdobbanás-törvény de facto bevezetésével is: keresztyénként nem is tehetnék másképp. Ezzel együtt, azért azt is hozzá kell tennem, úgy gondolom, hogy ha tényleg radikálisan csökkenteni akarjuk az abortuszok számát, akkor ahhoz még más intézkedések is szükségesek a megelőzés, a válságban lévők segítése, valamint a törvényi szabályozás terén. 

A nyitóképet Ifj. Prózsa István bocsátotta rendelkezésünkre.