„Ugyan, fiam, hiszen mi nem is iszunk” – Kisgyerekként egy alkoholbeteg családban – WMN Magazin
Ha egy kisgyerek nem is ért mindent pontosan, azért látja a rengeteg jelet, a sok furcsaságot, érzi a kellemetlen szagokat, a hirtelen hangulatváltozásokat, hogy aztán felnőve szépen lassan összerakja a darabkákat, kiegészülve a gyűrött arcok mélyén meghúzódó fájdalmakkal. és vajon hányan élnek, éltek így idehaza? Olvasónk, Hanna vallomása.
–
Kicsi vagyok, legalábbis úgy hiszem, az emlékben a kilincs a fejem búbjánál kezdődik. A kályha csendben duruzsol, meseszerűvé teszi kettőnk világát. Onnan tudom a kilincs magasságát, hogy gyanúsan méregetem, fél szemem mindig rajta, hiszen ő sosem kopog, egyszer csak megmoccan a kilincs, ami számomra félelmetes, mintha egy szellem kísértené. Csak nyikorog és már bent is van. Megtöri a füst- és mamaillatú világ békéjét. Kopott flanelinget visel, farmert, ami pont olyan kék és fakó, mint beesett, vizenyős szemei. Az arca ráncos, mélyen barázdált, évtizedekkel idősebbnek tűnik valódi koránál. Kicsi, aszott, szomorú ember. Megijeszt. Körbelengi egy jellegzetes szag, dohány, doh és még valami keverékéből. A két összetevőről akkor még nem tudhatok, a gyermekkor jótékony palástja fedi. Egyik a bor, másik a halál.
Egy nyuszi volt a hónom alatt és kantáros nadrágot viseltem aznap, amikor eltűntem.
Kicsi vagyok, legalábbis úgy hiszem, mert az emlékben egy magas bárszéken ülök mellette, a kocsmában. Előttem kóla, körülöttem papaszagú- és fizimiskájú emberek. Gyanútlanul lóbálom a lábam a kis kantáros nadrágomban. Nem tudhatom, hogy eltűntem, hiszen én nagyon is megvagyok, de még mennyire meg, egy ilyen felnőttes helyen, csak mi ketten. Papa elvitt magával és most olyan vidám, eltűnt kék szeméből a bánat, minden pohár lereszel egy keveset élete sorjáiból. Úgy hiszem, most jó neki. Őt sem zavarja a tudat, hogy városszerte keresik az apró, gombszemű, kantáros nadrágos kislányt.
Pavlovi reflexként emeli szájához felváltva a poharat és a bűzös kis rudacskát. Sárga a körme, de a szája is. Furcsának találom és bár koromnál fogva nem tudhatom, mégis a zsigereimben érzem, hogy ez nem jó így. Néha a tüdejéből furcsa hang szakad fel, úgy képzelem el, hogy él benne a flaneling árnyékában egy vidám ember is, az a személy, akit a kocsmában is láttam és így próbál a felszínre törni. De a vidám ember ott marad, Papából pedig egyre csak árad a szag, árad a szomorúság.
Ő tudja, hogy haldoklik, én nem. Reszelős hangjával csak annyit mond:
-Nekem már úgyis mindegy.
Azzal rágyújt. A sírja felett állva, 20 év távlatából értem meg, hogy minden szájához emelt mozdulatában ott volt a segélykiáltás: valaki győzzön meg róla, hogy tévedek.
…..
Még mindig kicsi vagyok. Talicskában ülve kacagok, ahogy másik nagyapám tol a kertben. Egy bika ereje szorult belé, hetyke kis bajszával, kerek arcával és huncut szemeivel a mesebeli Döbrögire emlékeztet. Nyár van, perzsel a homok, ő pedig szomjas. Mindig piros szörpöt iszik, ami valamiért savanyú, rossz ízű, nem is értem az okát. Mindenesetre korán megtanulom, hogy más arányban kell keverni, mint a Piroskát és hogy a világ olyan kerek számára tőle, mint tulajdon arca, ha nem szomjas. Estére egészen csillog a szeme, a térdére ültet, grizzly medvékről, katonaságról és számomra értelmetlen dolgokról mesél hangos szóval. Békés, felszabadult. Ismerős szag lengi körbe, ismerős a boldogsága, még a flanel inge is.
De Papa nem szomorú. Ő dühös a világra, a mellkasában lakó bika erejével képes tombolni ha szomjas, hiszen mindenki hibás. A szerszám, az időjárás, a magyar ipar, a Mama. Gyorsan előkerül a csodaszörp, ami varázserejével és savanyú szagával boldog Döbrögivé varázsolja őt nap nap után. Ilyenkor én a talicskába, a rosszkedv pedig a kukába kerül. Közösen szörpözünk a szőlősorok között, egy kockás és egy kekiszínű kantáros nadrágban.
A konyhában ülünk, nagyapám és én. Ő alkonyodik, bika természete belém szállt az évek alatt. Egyre bővebb rajta az ing, csökkenő dühével párhuzamosan fogy ki a ruhadarabból is. Nézem az embert, ahogy közel 60 év után először képes beszélni arról, ami a szörphöz űzte, a melós nadrág kekizöld árnyékában feltűnik a belső, sebzett kisgyerek.
Elsiratja a gyermekkorát, a sosem volt apai szeretetet. Az italt letenni már nem képes, hozzá nőtt, mint a fájdalma.
-Amúgy is, fiam, nem is iszom sokat.
Remegő kézzel nyúl a pohárért.
…
Kicsi vagyok az emlékemben, még él Dédi, a kopott sarokülőn hallgatom lánya, a nagyanyám délutáni, ritmikus előadását. Kamrakilincs, nyikorgás, demizson, dugó, kortyok, sóhaj. Ismerős szagok. Ő a bűvős szörpkeverő, a szomjoltó, Papa dühének alfája és omegája. Fiatal, az arca mégis barázdált, sebhelyek tarkítják. (A rituálé után kicsit mindig kisimul.) Mégsem ettől olyan, mint aszálykor az uborka. A keserűség lénye egy mélyebb rétegéből szivárog át. Sokat sír, talán ezért száradt ki. Az évek alatt nem csak a természete, színe is olyan lett, mint az uborkáé. Beteg sárgasága fittyet hány az orvosi szóra, a kamraajtó lankadatlan nyílik, megőrzi a titkot, a világ pedig értetlenül figyel.
Kórházi szoba, új szagok, hiányzó flaneling, a szituáció a maga abszurd módján mégis ismerős. A fehér ágynemű között Mama virul, mint a kikerics. Zavart, bágyadtan hagyja, hogy mosdassam, öltöztessem méltatlan állapotában. Küzdök; vele, magammal, a helyzettel, de nincs bennem harag. Megértem az egykor szép nő sebhelyes arcára kiülő keserűséget, egy boldogtalan élet feloldozó perceit a kamra magányában.
Konok asszony, újra visszatér a halálból, életük alkonyán újabb esély adatik kettejüknek a szembenézésre.
A kórházból hazakerül, a kapuban köszönünk el egymástól. Óva intem őket. Válaszuk belém ég.
-Ugyan, fiam, hiszen mi nem is iszunk.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/mrs