Pókember belefáradt az európai kiruccanásba – Index

Miközben a Disney felvásárolta a Foxot, és ezzel egy csomó korábban hozzájuk tartozó Marvel-karakter joga visszaszállt hozzájuk, a Sony egy kicsit más megoldást választott, és gyakorlatilag lízingeli a Marvelnek a 2000-es évek elején hozzájuk került Pókember jogait. Így történhetett meg, hogy közel húsz év alatt Tom Holland már a harmadik Pókember, cserébe a karakter szerves részét képezi a Marvel Mozis Univerzumának. Az új Pókember a Bosszúállók-filmek mellett túl van már az első szólófilmjén is, ezért az volt a nagy kérdés a mostani Pókember: Idegenben esetében, hogy a hormonjaival küzdő tinédzser Peter Parker meséje elbír-e még egy felvonást, vagy ebben a sztoriban ennyi volt.

A Pókember: Idegenben egyébként nem csak egy újabb Pókember-film, hanem hivatalosan az elmúlt évek Marvel-dömpingjének a lezárása a legutóbbi Bosszúállók után. Éppen ezért a film alaphelyzetére nagyon komoly hatást gyakorolt az, ami a Végjátékban történt az emberiséggel és Tony Starkkal. Ettől függetlenül az Idegenben alapvetően

egy absztinens Eurotripre vagy tinédzservakációra hajazó kalandfilm, amelyből kiderül, hogy az amerikai filmipar még mindig csak ugyanazokban a sztereotípiákban tud gondolkodni, ha a franciák vagy mondjuk az olaszok bemutatásáról van szó.

Most mondanám, hogy egy középiskolásokról szóló kirándulós akciófilmnél ezzel nincs semmi baj, de ez nem csak egy szimpla nyári limonádéfilm elvileg, hanem a Marvel harmadik fázisának lezárása, amitől azért hadd várjunk már többet, mint a szokásos kliséket Olaszországról vagy Angliáról.

Mindegy is, ez tényleg csak minket, európaikat zavarhat, ami viszont mindenkinek feltűnhet, hogy a hormonjaival küzdő Peter Parker és a hasonló cipőben járó osztálytársai így a második filmre meglehetősen érdektelenné váltak. A történet annyi, hogy Peter osztálya Európába megy osztálykirándulni, és a kis hős nagy erősen próbál korának megfelelő kamaszként viselkedni, azonban a véletlenek valahogy mindig úgy hozzák, hogy szükség van Pókemberre. A legfőbb probléma ezzel csak annyi, hogy ugyan az egész karakter lényege az, hogy a legtöbb hőssel ellentétben Peter Parker mindent megtesz annak érdekében, hogy a saját és Pókember életét a lehető legjobban különválassza, azonban bejött az a probléma, amit már az első filmnél is emlegettünk.

Egyszerűen már most túl sokan tudják,hogy ki is valójában Pókember, így egyre kevésbé van súlya annak, ahogy a főhős vicces vagy kínos helyzetekben titkolni próbálja az alteregóját.

Pókember, Pókember, a srác, akit mindenki ismer

Ennyit ér

thumb fe2cc88caac256f0f2bdfe60e72d9229

Index: 6/10
IMDB: 8,2/10
Metacritic: 69/100
Rotten Tomatoes: 93%

A mostani filmben már konkrétan az elején ott tartunk, hogy Nick Fury (ezt ugyebár az előzetesekben is ellőtték) úgy vezeti körbe Parkert, hogy már amúgy is tudja róla mindenki, hogy kicsoda, ezért ne is szenvedjünk itt a titkolózással. Ezzel a karakter egyik legfontosabb vonása válik teljesen súlytalanná, mert amikor már tudja May néni, a legjobb haver, Tony Stark jobbkeze meg az egész Shield (sőt, egy vadi új, tök ismeretlen szuperhős, akit Jake Gyllenhaal alakít), hogy ki van a maszk mögött, akkor én már maximum ásítani fogok a tizenhetedik nagy leleplezésnél.

A másik probléma a filmmel, hogy nem tudom, miért kéne hogy érdekeljen egy rakás középiskolás szerelmi élete. A Hazatérésben még cuki volt, ahogy megismertük az új, tinédzser Pókembert és barátait, de arra elpazarolni egy teljes filmet, hogy különböző európai városokban hogyan csapják a szelet egymásnak ugyanazok a fiatalok, egyszerűen dögunalmas, és ezerszer láttuk már, ráadásul a film még igazán parodizálni sem tudja ezt a klisét.

A harmadik, egyben utolsó komolyabb probléma, hogy az Idegenben valamennyire a Végjáték epilógusa, és hiába indít izgalmasan a film azzal, hogy a magyar szinkronban a lehangoló Pittyenés nevet kapó esemény (ugyebár amikor Thanos egy csettintéssel megfelezte az emberiséget) után a korábban eltűnt emberek öt évvel idősebben tértek vissza, és egy csomó érdekes dolog történt az életükben, de sajnos ezzel semmi komolyabbat nem kezd a film az első 10 perc után. Pedig ha van eredeti és érdekes alaphelyzet az az, hogy hogyan illeszkednek vissza a korábbi életükbe azok az emberek, akik öt évvel idősebben tértek vissza kvázi a halálból.

Jake Gyllenhaal elviszi a show-t

Miközben a Hazatérés egyértelműen jobb film volt, mint az Idegenben, azt kár lenne elvitatni, hogy Jake Gyllenhaal szerepeltetése telitalálat. Gyllenhaal a Perzsia hercegén kívül nem igazán szerepelt eddig franchise filmekben, ezért volt is volt nagyon érdekes, hogy a Pókember-képregényekben nagy kedvencnek számító Mysterio karakterét bízták rá. Eredetileg Mysterio egy bukott hollywoodi színész, aki később különleges effektekre szakosodott filmesből szupergonosszá válik, és szemfényvesztéssel, illetve más trükkökkel keseríti meg Pókember életét. Az előzetesek alapján is lehetett látni, hogy a Disney totálisan átírta a karaktert, ami egy kicsit érthető, mert 2019-ben meglehetősen nehéz komolyan vehető gonoszként eladni egy embert, aki különleges filmes effektekkel szívatja a jófiúkat. Jelentem, a Disney és Gyllenhaal egészen csodálatos munkát végzett, és még engem is meg tudtak döbbenteni több elképesztő csavarral úgy, hogy én már azért ismertem a karaktert a képregényekből.

010

Fotó: Sony Pictures

Gyllenhaal mellett nyilván továbbra is hibátlan Samuel L. Jackson Nick Furyként, egyedül azt hiányoltam kicsit, hogy Cobie Smulders még mindig pofátlanul kevés szöveget kap mellette, pedig egészen szórakoztató párost alkotnak. És persze ott van Tom Holland, akiről még mindig bátran merem állítani, hogy a legjobb Peter Parker az elmúlt 20 évből, de még az MJ-t alakító Zendaya is elbűvölő a maga módján.

Miközben a kirándulós tinisztori és a szerelmi szálak fárasztóak, az akció valami egészen elképesztőre sikerült. Nem is arról van szó, hogy baromi látványos és Pókemberhez hűen kellően kreatív, hanem arról, hogy minden jelenet, amelyben Mysterio akciózik, felér egy kisebb műalkotással. Nem akarom lelőni a poént, de a film kétharmadától olyan vizuális orgia kezdődik, ami különösen IMAX-ben egészen lebilincselő látványt nyújt, és érezhetően a készítők majdnem mindent erre tettek fel.

Új korszak a Marvel-univerzumban

Kicsit azért az a gyanúm, hogy ameddig a Disney csak lízingeli Pókembert a Sonytól, addig a szólófilmjei megmaradnak nyári egyszer nézős limonádéknak. Hiába látványos filmek ezek, ha a poénjaik gyengék és fárasztók, hiába vannak benne remek színészek, ha a történet nagy része súlytalan. Arról nem is beszélve, hogy még maga a film is abban a dilemmában van, hogy most akkor Pókember egy Bosszúálló vagy csak egy kedves pizsamás hős New Yorkból, és a stúdiók érezhetően még ezt sem tudták igazán eldönteni.

Amíg ez nem dől, addig én csak annyit kérnék, hogy zárjuk le Peter Parker iskolai éveit. Amit lehetett, azt bőven kihozták a tinidrámából és a súlytalan középiskolai poénokból, most már ennél több kell. A stáblista utáni két plusz jelenet alapján elég nagy dolgok várhatók mind Pókember, mind a Marvel-univerzum életében, de harmadjára már rémunalmas lenne egymáshoz vonzódó tinik nyöszörgéseit nézni ahelyett, hogy például megismernénk Peter Parker hétköznapjait és azt, hogy mennyire nehéz összeegyeztetni az életét a szuperhősködéssel. Ez az, ami igazán érdekes, és nem az, hogy éppen Peter melyik felnőtt barátja akarja levarrni a feleslegesen túlszexualizált May nénit.

A Pókember: Idegenben megmarad egy ártalmatlan nyári blockbusternek, amit egyszer simán meg lehet nézni, el lehet röhögni 2-3 poénon és örülni annak, hogy ebben a filmben is hallani Ramonest, de ha a következő filmet is egy ismert színésznek kell a vállán vinni, nem pedig a főhősnek, akkor ugyanolyan unalomba fulladhat az egész, mint a Toby Maguire- vagy Andrew Garfield-érában.

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!

Neked Ajánljuk